A falu teljes férfilakossága odaveszett egy halászbalesetben

Sharing is caring!

Feröer egy aprócska – nagyjából két és fél budapestnyi kiterjedésű –, vulkáni eredetű szigetcsoport, amely az év nagy részében romantikus ködbe burkolózva, és szinte észrevehetetlenül ring az  Atlanti-óceán északi részén, valahol félúton Skócia és Izland között. Jogállása nagyjából ugyanaz, mint Grönlandé: hivatalosan a Dán királyság része, ám a múlt század közepe óta már elég széleskörű autonómiával rendelkezik, és inkább afféle társországnak nevezhető (ez például abból is látszik, hogy Dániával ellentétben – és Grönlandhoz hasonlóan – nem tagja az Európai Uniónak).

Feröer annyira viking hely, hogy annál talán még maga a Valhalla sem lehet vikingebb. A pogány szépségű tájon erdőségeket egyáltalán nem találunk, fákat is csak módjával: cserébe viszont lehet gyönyörködni a mohával-zuzmóval benőtt tundrában, az eső- és hullámverte zord sziklákban, meg a különféle titokzatos kőrakásokban, amelyek elmaradhatatlan részei a skandináv látképnek. Bár őshonos szárazföldi emlős nem él a szigeteken – a juhokat, pónikat és egyebeket természetesen a viking telepesek hozták be először, jó egy évezreddel ezelőtt -, a madárvilága igen gazdag, és ezért kedvelt utazási célpontja a szenvedélyes madármegfigyelőknek.

A fővárost úgy hívják, hogy Tórshavn, vagyis Thor kikötője, körülbelül akkora, mint Kunszentmiklós, és itt található a világ egyik legrégebbi parlamentje, a  Løgting, amely körülbelül 900 óta létezik (mármint maga az intézmény, és nem az ennek helyet adó bájosan jelentéktelen épület, amit ránézésre – legalábbis ebben a mostani formájában – maximum 50 éves lehet).

Tipikus feröeri táj (fotó: Wikipedia)

A feröeri kultúra, illetve a gazdaság egyik sarokköve a halászat (na meg a tradicionális cetvadászat, azaz a különféle nemzetközi állatvédő szervezetek szemét már régóta szúró, hírhedt grindadráp, amelynek eredményeképpen időnként szó szerint vérbe szokott borulni az óceán). Hogy mennyire nem veszélytelen ez a hivatás, különösen ott a fagyos és háborgó északi vizeken, azt egy kis, eldugott feröeri halászfalu (mondjuk jó kérdés, hogy van-e olyan feröeri halászfalu, amelyik nem eldugott), az északi régióban fekvő Kunoy szigeten található Skarð szomorú története is bizonyítja. A település, amelyben már a 16. század óta éltek a vikingek ivadékai, 1913 karácsonyán, egy végzetes napon gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra vált kísérteties szellemfaluvá.

December 23-án ugyanis – szokás szerint – a Skarð összes felnőtt férfija, azaz mind a hét darab ember tengerre szállt, hogy tőkehalat, heringet és egyebeket fogjanak az ünnepi vacsorához  – azonban soha többé nem tértek vissza. A falu teljes férfilakossága – leszámítva egy ágyban fekvő beteget – odaveszett a nagy, sötét vízben. A helyrehozhatatlan katasztrófát követően Skarð hamar elnéptelenedett: a férj és apa nélkül maradt nők és gyerekek – körülbelül tizenöten-húszan – dél felé vették az irányt, és egy közeli faluban, Haraldssundban kezdtek új életet. Az utolsó lakó 1919-ben távozott, a településen pedig ma már csak néhány rom emlékeztet arra, hogy nem is olyan régen itt még emberek éltek.

via

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük