Amikor egy kórházban ébredsz, és az orvos azt mondja, soha többé nem fogsz járni

Sharing is caring!

Az idén 10 éves HVG Extra Pszichológia magazin születésnapi pályázatot hirdetett „Lelki fejlődésem az elmúlt 10 év alatt” címmel. Temesvári Orsi írását közöljük.

Nemcsak a gerincem törött el 2018 tavaszán: lebénultam. De nemcsak a végtagjaim, hanem az érzéseim is. Két hónap kellett hozzá, hogy elmondhassam: fizikailag túléltem. Ekkor a lelkem még mindig olyan volt, mint a sérült gerinccsigolyám: darabokra tört.

Ágyhoz és kerekesszékhez kötött mindennapok köszöntöttek rám. Az életem a feje tetejére állt, a jelenbe vetett minden bizonyosságomat és biztonságérzésemet elveszítettem. Amikor a jövőre gondoltam, sötétséget láttam, a bénító félelem minden más érzést kiszorított. Fogalmam sem volt, hogy merre indulhatnék. Kézenfekvő volt, hogy a múltba kapaszkodjam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy igazából semmi sem történt, és én továbbra is az a vidám és gondtalan ember vagyok, aki a régi fényképekről mosolyog rám.

A legmélyebb önsajnálat és könnyek ezrei árán jutottam el addig a felismerésig, hogy a mozgásképtelenség csak akkor bénít meg valójában, ha hagyom. Felismertem, hogy az élet igazából önmagamban, belül zajlik, tehát ha a lelkem szabad lehet, az egész életem is az lesz.

Rendelje meg online!

Mit jelent ez a belső szabadság? Reményt a legnagyobb reménytelenségben. Erőt a megalázó kiszolgáltatottságban. Célokat egy olyan életben, amiből látszólag minden elveszett.

Hosszú idő telt el, mire ki tudtam mondani, hogy én többre vágyom, mint amit egy megkeseredett élet nyújtani tud. Elég volt az önsajnálatból és abból, hogy haszontalannak és értéktelennek érzem magam csak azért, mert önhibámon kívül belekerültem egy extrém élethelyzetbe. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ehhez változtatnom kell a hozzáállásomon. Mindazon, ahogyan az életet és önmagamat látom.

Egy pillanat műve volt az egész. Nehezen tudom szavakba önteni, hogy mi történt velem, de egyszer csak úgy éreztem magam, mintha valaki észrevétlenül mögém lépett volna, és egy kicsit elfordította volna a fejemet. Csak egy egészen kicsit, de éppen eléggé ahhoz, hogy megváltozzon a fókusz.

Teljesen átértékeltem magamban a „van” és a „nincs” fogalmát. Rájöttem, hogy egyvalami, kerüljek bármilyen élethelyzetbe, mindig velem marad: a jelen pillanat. Ez pedig megadja nekem azt a biztonságot, hogy eldönthetem, hogy hogyan használom. Ez maga a szabadság. Ez a szabadságérzet juttatott el odáig, hogy mára úgy gondolom, a túlélés is egy lehetőség. Egy új élet ajándéka, amiből bármi lehet. Kizárólag rajtam múlik, hogy mit kezdek vele.

Két érzés dolgozott bennem; a felépülés iránti megkérdőjelezhetetlen akarat és a vágy, hogy mindezzel másokra is hatással lehessek. Érzelmileg azonban nagyon nehezen tudtam lekövetni ezt az akaratot. Féltem. A kudarctól, a visszautasítástól, és attól, hogy nevetségessé válok. Csak azzal foglalkoztam, sőt, sokszor ma is azzal foglalkozom, hogy mi lesz akkor, ha mégsem sikerül. Úgy éreztem, hogy a céljaim eléréséhez emberfeletti erő és bátorság kell, ami bennem nincs meg.

Szerencsére még időben megértettem, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félünk a kudarctól és a hibáktól. Bátornak lenni annyi, hogy megértéssel és együttérzéssel fordulunk a félelmeink felé, és azokkal együtt vagy azok ellenére megyünk tovább a céljaink felé. Tudtam, hogy valami hasznosat, valami jót szeretnék tenni, segíteni szeretnék önmagamon és másokon. Ez az érzés vett rá, hogy elmeséljem a történetemet, és nyíltan, őszintén meséljek a balesetről, az életveszélyről, a kiszolgáltatottságról, fizikai és lelki szinten egyaránt.

Sokat tanultam a balesetből. Megtanított igazán kitartani, újradefiniálni a létezésemet, és erőt meríteni önmagamból. Ma már a legfontosabb célom, hogy ezt a tudatosságot és ezeket a felismeréseket másoknak is átadhassam. Életem egyik legcsodálatosabb és legfélelmetesebb felismerése volt, amikor láttam, hogy a történeteim már nem csak nekem szólnak, már nem csak az én lelki gyógyulásomat szolgálják. Túlnőttek rajtam, inspirációvá váltak.

Hogyan építkeztem tehát? Tudatossággal. Azzal a megingathatatlan gondolattal, hogy sikeresnek lenni annyi, hogy van bátorságunk élni a lehetőségekkel. Minden, amire szükségünk van, ott van bennünk. Merjünk élni a szabadságunkkal és az erőnkkel!

Az anyám soha nem védett meg című írást itt, az Egész nap csak küzdöttem a belső démonommal címűt pedig itt olvashatja el.

A pályázatról itt találhat infókat, Temesvári Orsi blogját itt találja.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája: újrakezdés a bizonytalanság korában. Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

(A nyitókép illusztráció)

 

Facebook Comments