„Az abortusz tiltása nem más, mint marakodás a női test fölötti hatalomért”

Sharing is caring!

Ez nem arról szól, hogy még több magyart, lengyelt, vagy bármilyen gyermeket szüljünk a világra a nemzet dicsőségére. Ez az egyénről szól, akit megfosztanak a döntés szabadságától. Vélemény.

Három évvel ezelőtt a barátaimmal Zakopanéba utaztunk kocsival. Gyönyörű hegyi utakon száguldoztunk, de tökéletes nyugalmunkat egy erőszakosan hatalmas óriásplakát zavarta meg.

Ott ugyanis azokon a felületeken, ahol Magyarország Brüsszelnek üzenget, a lengyelek többszázezerszeresére nagyított, halott magzatokkal igyekeztek elvenni az ember abortusz- és életkedvét.

Azóta sok víz lefolyt a Visztulán.

Októberben a lengyel kormány gyakorlatilag betiltotta volna az abortuszt, majd látván, hogy a lengyel nők mennyire nem szeretik, ha belepiszkálnak a méhükbe, mégis elhalasztották a dolgot, hogy időt hagyjanak a párbeszédre. Milyen figyelmes! Végül is, pár hónap alatt biztos sikerül tisztázni majd olyan dolgokat, amiket évtizedekig lehetetlen volt.

A lengyel abortuszintézkedésekkel járó zavargások, a lengyel nők inspiráló – és Instagram-kompatibilis – hősiessége a magyarok ingerküszöbét is megütötte. Olyannyira, hogy voltak, akik hetekre piros villámosra cserélték a profilképeiket.

A magyar nők (és a kelet-európai nők úgy általában) a saját bőrükön érezték lengyel társaik fájdalmát. A két jó barát politikai összetartását tekintve egy ilyen megmozdulás elég rossz ómen.

De kinek fáj az, ha egy ismeretlen nő úgy dönt, megszakítja nem kívánt terhességét?

Figyelemre méltó, hogy olyan emberek kampányolnak az abortusz ellen, akik szabadidejükben főleg férfiakat vendégül látó orgiákon múlatják az időt – ahol a teherbeesés veszélye a nulla felé konvergál –, vagy pedig hivatásukból kifolyólag a szex szinte teljesen tilos számukra, de még véletlenül sem hordtak ki soha egy ivadékot sem.

Miért érezheti tehát egy jobb napokat látott, kimerült honatya, esetleg egyházi méltóság, vagy közönséges pap, hogy kompetens az abortusz kérdésében?

Valószínűleg egyébként egyáltalán nem érzi magát kompetensnek. Ugyanis ezen el sem gondolkodik. Hivatali ártalom náluk a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, és ennek az egyik válfaja a nők szabadságának szenvedélyes korlátozása.

Ha pedig elérik, amire vágytak, és az abortusz igénybevétele teljesen lehetetlenné válik, elégedetten dőlhetnek hátra, hogy megszabadították a világot a gonosztól – az emberi önrendelkezéstől. Ugyanis nem ők lesznek azok, akik felkelnek majd a megszületett gyerek sírására éjszakánként többször, és nem ők fogják etetni sem.

Ha lemeztelenítjük a dolgot, megfosztjuk az ideológiai díszektől, az abortusz tiltása és ellenzése nem más, mint a női szexualitás és a női test fölötti hatalomért való marakodás.

Ez nem arról szól, hogy még több magyart, lengyelt, vagy bármilyen gyermeket szüljünk a világra a nemzet dicsőségére. Ez az egyénről szól, akit megfosztanak a döntés szabadságától. Ha valaki a saját testét nem birtokolja, akkor mi marad neki? A kívülre helyezett kontroll kívülre helyezett felelősséget is szül.

A törvényalkotás kicsit olyan, mint a gyereknevelés. Csakhogy egy egész országot nevelünk. Ha nem hagyjuk, hogy az egyén meghozza a saját döntéseit, azzal levesszük a válláról a felelősséget is, így az esetleges hibáiért vagy bűneiért sem lesz később számon kérhető.

Az abortusz támogatása nem ideológia vagy mozgalom, nem valami nyugatról importált, liberális divat – mindössze annak az elfogadása, hogy az egyén úgy rendelkezik a saját teste felett, ahogyan jónak látja. És mivel olyan dologról van szó, ami kizárólag méhhel rendelkező embereket érint, egy férfi – kiváltképp, ha cisznemű – ebbe soha nem szólhat bele.

A leggyakrabban elhangzó érv az abortusz ellen – Istent leszámítva persze – az, hogy gyilkosság. Ez függ attól, hogyan definiáljuk az életet. Tegyük fel, hogy valóban így van. Tegyük fel, hogy egy sejtcsoportosulás már „él”. És a gyilkosság tényleg egy rossz dolog. De ha ennyire sokra becsüljük azt az életet, akkor miért hagyjuk, hogy emberek százezrei számára nyomorúságosan teljen? Akkor miért nem segítünk azokon, akik már élnek? A “mocskos” drogosokon, a “gusztustalan” hajléktalanokon, vagy az “éhenkórász” szegényeken?

Fontos leszögezni, hogy az abortuszt senki nem akarja. Mint ahogy a kora reggeli esemény utáni tablettáért való rohangálás sem lélekemelő élmény.

Egyetlen egy apró – két ember által elkövetett – hiba következtében egy nőre – jobb esetben – legalább pár órás kálvária vár, melynek során – ugyancsak jobb esetben – legalább egy ember tüzetes vallatására kell felelnie. Kiszakadt a gumi? Nem védekeztek? Szemforgatások. Más EU-s országokban vény és ítélkező tekintetek nélkül kapható az eseményutáni tabletta.

Akar-e az ember lánya ezek után abortuszt? Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem. Akar-e egyetlen apró botlás miatt éveken át gondoskodni egy nem kívánt élőlényről, lemondani az álmairól? Azt sem.

Egy gyerekhez – ahogy azt az alaptörvényből is tudjuk – ketten kellenek. Legalábbis az elkészítéséhez. Valahogy a másik félnek mégsem szegez senki olyan kérdéseket, hogy miért nem húzta ki időben, miért nem húzott óvszert – hát nem szégyelli magát, hogy férfi létére szexuális életet mer élni?

Szerencsére Magyarországon még nincs olyan nagy divatja az „életvédésnek”, mint az USA-ban. Ott az emberek ráérnek órákat strázsálni abortuszklinikák előtt megnyomorgatott játékbabák hullái felett bibliai idézeteket szavalva. (Betudható ez annak is, hogy ott legalább vannak abortuszklinikák).

Nálunk a „pro-life” mozgalom hívei napi pár percnél több időt nem fordítanak missziós munkájukra, és ez ki is merül megalapozatlan állítások beragadt caps lockkal való kommentálásában.

Nálunk olyan orvost sem lehetetlen találni, aki elvégzi magát a beavatkozást.

Igaz, ez általában egy többlépcsős ügy, ami magában foglal egy beszélgetést egy szakemberrel, akinek nem feltétlenül rejtett szándéka az, hogy jobb belátásra térítse a leendő terhességmegszakítót. A vizsgálatok és a beszélgetés után pedig rendelkezésre áll még három nap, ami alatt a nő meggondolhatja magát.

Választhatjuk persze a deluxe verziót is, az iparággá nemesült abortuszturizmust. Tökéletes magyarsággal szövegezett osztrák honlapokon válogathatunk az ausztriai klinikák között. Tablettás magzatelhajtás 650 euró.

Mit tehetnénk valóban azért, hogy az emberek ne döntsenek az abortusz mellett?

Például meggátolhatjuk, hogy szexeljenek. Tehetünk olyan stigmákat a szabad, örömteli szexualitásra, hogy soha senkinek eszébe se jusson ilyen dologba bonyolódni. Ezt az egyházak évszázadokon keresztül próbálták elérni, a dolog viszont úgy tűnik, nem igazán működött.

Tehetünk „családbarát” intézkedéseket. Kamusegélyeket adhatunk azoknak, akik úgy döntenek, fiatalon gyereket vállalnak. Ők persze előbb-utóbb úgyis elválnak, és rájönnek, hogy egész életüket feláldozták egy hamis álomért. Meg hát a többség ennek csak szimplán nem dől be.

Démonizálhatjuk az abortuszt. Elterjeszthetjük róla, hogy könyörtelen gyilkosság. És akkor majd titokban teszik, és egész életükre traumatizálja őket. Pont úgy, mint azok a programok, amiket kishazánk rendes szexuális felvilágosítás helyett alkalmaz.

Ijesztő, véres filmek és animációk halott csecsemőkről (például A néma sikoly a nyolcvanas évekből, vagy a Where are my children? 1916-ból), komor arcú védőnők, akik felelősségük teljes tudatában óvszerbe bugyolálnak egy banánt, biológiatanárok, akik képeket mutogatnak kitágult vaginákról, amiből apró emberfej mered a visszavonhatatlan létezés felé.

A megfélemlítés hatástalan. Ha nem lenne az, nem gondolkodnának egyesek azon, hogy be kéne tiltani az abortuszt. A túlzott félelemkeltés ugyanis csak pánikot és rettegést vált ki, nem pedig az információ átgondolt feldolgozását – nem meggyőződés születik, csak falak emelkednek.

Amint a gyerek rájön, hogy nem hal meg attól, ha házasság előtt szexel vagy füves cigit szív – a tudatmódosítószerek a másik kedvelt „prevenciós” téma –, orrba-szájba fogja gyakorolni mind a kettőt. Csak éppen fogalma sem lesz róla, hogy mit csinál. És ez a veszélyes.

Szóval akár dönthetünk úgy is, hogy empatikus szakemberek bevonásával egészen fiatalon megismertetjük állampolgárainkat a biztonságos szex különböző – nem is olyan ördögi – fortélyaival. Levehetjük a nyomást a szexualitásról. Bebizonyíthatjuk, hogy se nem szégyen, se nem dicsőség, és pláne nem kell, hogy életre szóló teher legyen.

Ha valamit nem tiltunk, az már nem is olyan érdekes. Ha a szex nem lenne tabu, kevesebb lenne a pornó, kevesebb lenne a parafíliává (szexuális deviancia) torzult elfojtott vágy, kevesebb lenne a szomorú, nyomorúságos ember.

És egyáltalán – kevesebb ember lenne! Az pedig, végső soron, nem is lenne annyira rossz, nem? Elég csak a négyes-hatosra gondolni, vagy a sorra a postán. A túlnépesedésről, a hatalmas méreteket öltő szegénységről, a klímaválságban kiteljesedő globális túlfogyasztásról nem is beszélve.

via

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük