„Csak egy kis rákod volt” – hogyan ne szóljunk be daganatos betegeknek

Sharing is caring!

A kiragadott mondat nem kitalált, egy ismeretlen szerző küldte privát üzenetben az Instagramon Barbinak, aki nyíltan felvállalta betegségét és folyamatosan posztol gyógyulási folyamatáról.

“Csak egy kis mellrákod volt.” Ezt amolyan aláírás nélküli üzenetben küldte valaki az Instagramon Barbinak. Volt még tovább is, hogy például Barbi igazán elmehetne fogfehérítésre. De a központi gondolat mégis ez a megállapítás: hogy mersz te itt posztolgatni és úgy viselkedni, mint egy influencer, hát neked csak egy kis rákod van!

A címzett Barbi, 29 éves fiatal lány. Sőt, már fiatalasszony, hiszen idén nyáron férjhez ment szerelméhez. Se a pandémiás helyzet, se a kemoterápiás kezelések nem akadályozhatták meg ebben. Merthogy Barbi épp mellrákkal küzd, talán lassan mondhatunk múlt időt is, mert a kezeléseket letudta, utolsó szükséges lépésként egy műtét várt még rá. Barbi úgy gondolta a betegsége diagnosztizálása után, hogy nem hagyja magát legyűrni, erős lesz, sőt, a saját küzdelmével másoknak is erőt ad.

Ezért is kezdett külön Instagram profilon beszámolni a fejleményekről, gondolatairól, tapasztalatairól. Mondhatni a dolog bevált, 23 ezer követőnél tart Barbi profilja, ami most éppen az „Élet dió után” nevet viseli. (Kezdetben „Dióval az élet” névre hallgatott – dióként a mellében lévő daganatot emlegeti.) Ezzel a nyilvános profillal nem akart mást, mint egy virtuális naplót elénk tárni, és a saját példájával is ráirányítani a figyelmet arra, hogy mennyire fontos, hogy törődjünk az egészségünkkel, járjunk el szűrésekre, tartsunk önvizsgálatot, mert a rák nem válogatós fajta, 29 éveseket is elkap, ha úgy tartja kedve. Már csak tudom, magam épp 28 voltam, amikor szembetaláltam magam a nyirokrákkal.

A feladóról kevesebbet tudunk. Arckép és kiposztolt tartalom nélküli profil. Hogy nő-e vagy férfi, fiatal vagy idősebb, nem lehet tudni – bár ha ennyire foglalkoztatja a kérdés, hogy ki hogyan válhat influencerré, akkor talán mégis a fiatalabb korosztályból való.

Az üzenete konkrétan:

„Annyira vicces, hogy van egy kis mellrákod, és már hirtelen mekkora celeb lettél… mint akik 1000 éve ezt csinálják… már hirtelen az építkezésetekhez is kell szedett-vedett ember. Vicc. Eddig egy senki voltál. De komolyan. Ja, és elmehetnél egy fogfehérítésre.”

Hosszú posztban vitatkozhatnék a nem éppen kedves üzenet szerzőjével azon is, hogy mi egyáltalán a fokmérője annak, hogy valaki celebnek számít az Instagramon, lehet-e összehasonlítani a mellmutogatást a mellrákról való őszinte beszéddel, a lájkvadászatot a saját gyógyuláshoz merített energiával. De nem is ezen húztam fel magam igazán.

„Csak egy kis mellrákod volt.”

Mit akarsz? Túlélted, nem? Annyira azért csak nem fájt, hát most is mosolyogsz a képen! Csak sajnáltatod itt magad – akár ezt is hozzátehette volna, illeszkedett volna a stílusához.

Nos, a mellrákba akár bele is lehet halni. Még a fiatal lányoknak is. Magyarországon évente 5-6000 emlődaganatot fedeznek fel, és mintegy 2000 nő belehal a betegségbe. Igen, Barbit is elveszíthettük volna, ha nem veszi észre időben, hogy van a mellében egy csomó, ha nem kezdik meg hamar a kezeléseket, ha nem jól reagál a szervezete. Mint ahogy ez bárki mással is megtörténhetne. Veled is, kedves üzenetíró.

Rákos betegként élni, a kezeléseket leküzdeni, a megváltozott helyzetet elfogadni egyáltalán nem egyszerű. Tudod te, hogy hányszor kell orvoshoz menni, mindenféle vizsgálatoknak kitenni magad? Hogy a kemoterápia nem ám móka és kacagás, hanem masszív türelemjáték: csak legyen már vége? És hogy az a legrosszabb a kemóban, hogy mindent öl, nemcsak a rákos sejteket, ezért hullik ki a haj, ezért gyérebb a szemöldök, és ezért gyengébb az immunrendszer? Tudod te, hogy milyen utálatos dolog hányni a kezelések alatt és után, sokszor már pavlovi reflexként akár egy bizonyos szag hatására is?

Nem, nem tudod, mert ha megtapasztaltad volna, tele lennél empátiával beteg embertársaid iránt. De még akkor is megértőbb lennél, ha csak hallottál volna róla.

Egyáltalán nem gonoszságból mondom, a realitás beszél belőlem: sajnos az van, hogy amennyire gyakoriak a rákos megbetegedések Magyarországon, előbb-utóbb lesz a közvetlen környezetedben is valaki, aki daganatokkal küzd. Neki is azt mondanád majd, hogy „ez csak egy kis rák”?

És van az a pont az üzenetben, hogy ér-e „celebbé” válni azáltal, hogy épp a rákból gyógyulunk. Már eleve ott van az értelmezési probléma, hogy gyanítom, Barbi egyáltalán nem tekinti magát celebnek. Még csak influencernek sem nagyon. Pedig a hiteles személyiségével, a folyamatosan elénk tárt sztorijával, a mellrákkal kapcsolatos tájékoztató tevékenységével igenis véleményformálóvá vált, olyanná, aki tehet azért, hogy ne 2000 halálos áldozata legyen évente a mellráknak, mert egyre többen időben felfedezik azt, ha baj van és orvoshoz fordulnak. Nézd, ha a te véleményedet egy cseppet sem formálja az, amit Barbi megoszt az Instagram oldalán, akkor ne nézd, ne kövesd – bár valószínűleg többet tanulhatnál tőle, mint a feneküket fotózó, csücsörítve szelfiző lánykáktól, akik viszont a te mércéd szerint már 1000 éve celebek.

Pár éve az egyik blogposztom alatt kaptam egy nem ennyire durva, de nekem mégis bántóan ható kommentet. A szerzője azt vágta a fejemhez, hogy én csak ne ugráljak, hogy Hodgkin-limfómám volt, az egész jól gyógyítható, vannak ennél súlyosabb betegségek is. Mit nem mond! Biztos én direkt választottam magamnak egy nyirokdaganatos cuccot, főleg úgy, hogy a diagnózis előtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, hogy Hodgkin-kór. Érteni vélem, mit akart közölni, mégis fájt, hogy mintha hibás lennék azért, hogy nekem „csak” ezt dobta a gép. Mintha egy 12 alkalmas kemoterápiás kezelés nem volna amúgy is embert próbáló.

Tapasztalatból mondom neked: értsd meg kérlek, nincs olyan, hogy „csak egy kis rák”.

A rák, az egy szar dolog. Bármelyik fajtája. Jobb elkerülni. De nem igazán tudjuk teljes biztonsággal, hogyan lehet. És ha mégis pont minket szemel ki, akkor iszonyúan fontos, hogy időben cselekedjünk, megfelelő orvosi segítséget kapjunk, és olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik lelkileg támogatnak.

Igen, kedves üzenetíró, ezzel a hozzáállással nem lehet a lelki támogatók közé tartoznod. Fel kell nőnöd a feladathoz, mielőtt még késő lesz, és legközelebb egy családtagodba, barátodba, közeli ismerősödbe sikerül belerúgnod. Vajon ők is ezt tennék veled?

Amiért ezt most leírtam: szeretném, ha nemcsak az érezné jobban, mire van szüksége egy gyógyulófélben lévő daganatos betegnek, akinek közeli élménye van a rákról. Hanem az is, aki volt olyan szerencsés, hogy eddig elkerülte ez a tapasztalat. Mert lehet, hogy lesz olyan, amikor már nem tudja elkerülni a rákkal való közvetett vagy közvetlen ismerkedést. És akkor az iyen típusú flegmasággal se magán, se máson nem tud segíteni.

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük