Dermesztő látvány a halott bulinegyed – fotók

Két hete még azon gondolkodtunk, el merjünk-e menni kocsmázni, vagy a biztonság kedvéért várjuk meg a jó időt, és keressünk egy békés szakaszt a Duna-parton. A social distancing akkor még nem az otthon maradást jelentette, hanem azt, hogy összeszokott, hat-nyolc fős társaságunk elkülönüljön-e legalább pár sarokra a bulinegyed forgatagától, vagy higgye-e el, hogy a fertőzés, amely hivatalosan éppen hogy megjelent az országban, még nem tart ott, azaz úgysem lehet baj. Mi persze maradhatunk együtt, mi jól vagyunk. Két hete még egy másik életet éltünk.
Fotó: Neményi Márton
Mi szerencsére időben kapcsoltunk, nem mentünk sehova, pár nap múlva pedig végignéztük – már amennyire ezt online, a hírek alapján végig lehet nézni –, hogy összeomlik a bulinegyed, először csak az egyik fele, az, amelyik önkéntesen, a vészhelyzet első jelére bezárt, aztán a másik fele is, miután rendeletileg le kellett húzniuk a rolót.
Fotó: Neményi Márton
(Érdekes volt egyébként nézni, főleg így utólag, hogy ki hogyan próbált kitartani. Volt, aki ugyanúgy nyitva tartott, legfeljebb némi elővigyázatosságra szólította fel a higiéniai előírásokkal mérsékelten foglalkozó legénybúcsús csapatokat, volt, aki óránkénti fertőtlenítést ígért, és volt, aki beleállt abba, hogy az ő kocsmája annyira punk, hogy oda már a vírus sem merészkedik le, és különben is, tele vannak töményekkel, amik ugye elpusztítják a koronát, tessék tehát jönni fogyasztani.)
Fotó: Neményi Márton
Történt mindez ráadásul pár nappal azután, hogy az önkormányzat megregulázta az erzsébetvárosi helyeket: akik éjfél után is nyitva szeretnének tartani, nagyon szigorú szabályokat kellene betartaniuk. Nem engedhetnének be bármennyi vendéget, tisztítaniuk kellene a hozzájuk tartozó utcaszakaszt és hajnalonként magát a bulihelyet is, szigorúan figyelniük kellene az utcán italozókat, éjfél után pedig nyilvános vécéként is kellene üzemelniük. Már éppen megkezdődött volna az ilyenkor szokásos oda-vissza lobbizás, amikor beütött a vírushelyzet.
Fotó: Neményi Márton
A bulinegyed volt a koronavírus egyik első nem emberi áldozata: azonnal kiürült, azóta is üres és még nagyon sokáig üres lesz. Ennek gazdasági és Budapest közérzetére gyakorolt hatásai egyelőre beláthatatlanok (leszámítva azt, hogy akik eleve ott laktak, azok most többé-kevésbé zavartalanul gyakorolhatják az önkarantént), mi most csak egyvalamit rögzíthetünk:
kísérteties látvány és hátborzongató ott mászkálni.
Fotó: Neményi Márton
Az elmúlt hétvége volt az első, amikor a normális ügymenet szerint tele lett volna a bulinegyed. Délután húsz fok, este meg pont annyi, hogy egy laza kabátban kényelmesen sörrel a kézben állni a kocsmák előtt. (A negyed egyik vonzereje és rákfenéje egyben, hogy legalább annyian, de inkább többen állnak a bulihelyek előtt, mint odabent, és ők persze jól érzik magukat, de a negyed szűk utcáit és még szűkebb, eleve parkoló autók sújtotta járdáit nem erre találták ki, úgy meg, hogy valamiért nem tiltják ki sem az autókat, sem a taxikat, még életveszélyes is az egész.) Ehhez képest: semmi. Nihil.
Fotó: Neményi Márton
Most már kisebb bajunk is nagyobb annál, mint hogy nem mehetünk kocsmába (ettől függetlenül persze ezt a mondatot leírni is fáj), ennek ellenére készítettünk egy fotósorozatot arról, amit pár hete még elképzelni sem tudtunk volna. Éjfélkor értünk ki, egy lélek sem volt az utcán, kivéve pár mulatós zenét Bluetooth-hangszórón a trolimegállóban üvöltető suhancot, néhány házibuliba vagy onnan haza tartó részeget (nekik innen is üzenjük, hogy ezt így hogy?) és egy-két tanácstalan taxist. Az embereket tehát különösebben elkerülnünk sem kellett, mert nem volt kit, a fényképezőgép és az állvány kivételével pedig nem értünk semmihez.
Fotó: Neményi Márton
Ha pedig már ott voltunk, számba vettük a helyeket, amik különösen hiányoznak máris – karanténban két hét is előcsalja az emberből azt a fajta nosztalgiát, amely egyébként csak évek után jelentkezik.
Dzzs Bár!
A bulinegyed talán utolsó igazi ártatlan, szimpatikus helye minden este nyolcra reménytelenül megtelt, ennek ellenére tökéletes volt arra, hogy a szedett-vedett társaságban magunknak helyet túrva a pultnál igyunk valamit (például tényleg tisztességes kisüzemi bármit) valahova menet vagy valahonnan jövet. Össze-vissza dekorált művészpunk kocsma, méghozzá arcoskodás nélkül, ami nagy szó. Életünk legabszurdabb, idegen emberekkel folytatott beszélgetéseinek helyszíne. Reméljük, újra kinyit, szeretnénk többet tudni a geopolitika és a kvantumelmélet összefüggéseiről.
Fotó: Neményi Márton
Szimpla Kert
Igen, tudjuk, hogy a Szimpla a bulinegyed-betegség állatorvosi lova és első igazi áldozata, éjfélkor végeláthatatlan (és, szegények, ha tudták volna, hogy teljesen indokolatlan!) sorokkal, New York-i stílusú beengedőemberekkel, verekedésekkel, a szemközti járdán kamudrogdílerekkel. A kert ennek ellenére jó hely maradt, a díszlet és a graffitik szinte önálló életet éltek, kora estig tökéletes ejtőzőhely volt. A tulajdonosok ráadásul egészen kompromisszumkészen álltak a helyzethez, amikor az végképp elfajult.
Fotó: Neményi Márton
Karaván udvar
A streetfood-komplexum, amely ügyesen használta ki azt, hogy ha a részeg ember éhes (főleg, ha nyugatról jött), nincs az a pénz, amit ne költene el olyan kajára, amelyről pontosan tudja, hogy negyed óra múlva sokkal jobb lesz tőle a közérzete. A Karaván választéka szerencsére még ezzel a szigorú mércével mérve is jó volt.
Fotó: Neményi Márton
Központ
Esetleg a Telep, illetve az egész Madách tér. Ennek a minikörnyékknek is az volt a titka, hogy nem este, hanem napközben kellett megcélozni: a Központ nagyszerű nem hivatalos coworking iroda volt, mellette kávézó és pizzázó-szendvicsező, igaz, ez főleg közvetlenül fizu után volt opció, főleg így együtt. Ilyenkor viszont nagyon jó érzés volt budapestinek lenni. Este kicsit sok volt a hipszter, na jó, nagyon sok, aztán ez a jellegzetes, woke belvárosi kaszt eltűnt, majd maga a szó is értelmét vesztette, úgyhogy ez aztán meg is oldódott.
Fotó: Neményi Márton
Kisüzem
Igazi zsúfolt, kaotikus, dzsesszes-értelmiségi kocsma zseniális szendvicsekkel és melegkajával („Ti kértétek? Nem? Akkor ki kérte, nem tudjátok? Ti egyébként kértetek valamit?”), kedves és érdekes pultosokkal és a város egyik legjobb fotóprojektjével, a We Can’t Go Outtal. (Ez a felirat figyelmezteti a vendégeket az ajtónál, hogy ne vigyék ki a piát.) Utóbbi lényege, hogy az egyik csapos hobbiból fotózgatta a vendégeket, akár látták, akár nem, akár a nyilvánosságnak szánt, akár intim pillanatok közben. Ebből egy nem akármilyen fotóblog született.
Fotó: Neményi Márton
Vittula
A Vitturól nem tudunk nem elfogultan írni, annyira a része volt felnőtté válásunknak. (Azért csak volt, mert most már nincs Vittu, és nem azért csak volt, mert már felnőttek vagyunk.) Írtunk róla külön, igaz, éppen akkor, amikor egy verekedős botrányba keveredtek (ők nem tehettek semmiről), de ettől még írtunk.
Fotó: Neményi Márton
A Wesselényi utcai éjjel-nappali
A bulinegyedben szinte egyeduralkodó Roni-franchise legendás boltokat termelt ki eléggé véletlenszerű választékkal, a szétesettség különböző fázisaiban ténfergő bulizókkal, az őket menedzselni igyekvő szekusokkal és az eladókkal, akik láthatóan elengedték már rég ezt az egész problémakört, folyamatosan a legidiótább sztorikkal szórakoztatták magukat és egymást (és így szerencsére minket is), és akik emiatt egy kicsit mindig olyanok voltak, mint az ivócimboráink, legalábbis arra a tíz-húsz másodpercre, amíg lepakoltuk eléjük a tortillachipset, a zsemlét (hogy valami legyen másnap reggelre) és a hazavivős-lehozós sört. Legendásak, de a Weskó utcai valahogy köztük is külön szenzáció volt, annyira intenzív volt mindig a hangulat. Az, hogy ők is bezártak (pedig elvileg nyitva is tarthatnának) a közelgő apokalipszis legbiztosabb jele.
Fotó: Neményi Márton
Mit mondhatnánk így a végére? Semmit: tanulság nincs, üresség van, várunk, vagy azt sem, majd lesz valami. Ja, mindenki vigyázzon magára, nyilván.
Fotó: Neményi Márton

Mi a véleménye a témáról?