Egy kikészült anya vallomása: „kötelező az alvás az oviban, ezért a gyerekem este bulizik”

Sharing is caring!

Az egész úgy kezdődött, hogy szültem. Általában ekkor kezdődnek a bajok. Illetve egészen pontosan kilenc hónappal korábban, de erről még mindig kicsit tabu beszélni, és egy másik írás témája is lehetne, mennyire nem voltam végig boldogan és hormonok által leszedált, pillangók közt mosolygó, virágkoszorús kismama, amit sokan elvárnak.

Mindemellett a gyermekem vállalása volt életem egyik legjobb döntése, imádom, boldoggá tesz a boldogsága és egyéb közhelyek, de tényleg. Viszont nem alszik.

Na jó, alszik, de nem úgy, ahogy én akarom és nem akkor (ez a gyerekkel kapcsolatban minden másra is igaz, akinek még nincs, készüljön fel erre, és tök hülyén néz ki, ha elkezdesz vitatkozni infantilisan a gyerekeddel, hogy de én meg nem így akarom!).

Az alvás mindig nagyon érzékeny téma a gyerekes szülőknél. Amikor a miénk megszületett, az első hónapokban sunnyogva kerültük más szülőkkel az ezzel kapcsolatos témákat, mert a mi gyerekünk két hetes korától átaludta az éjszakát, és ettől egyértelműen jogos gyűlölet tárgyává váltunk volna.

Amúgy ezt a témát elég nehéz kerülni, mert a következő topikok jöhetnek szóba frissen szülővé vált tesztalanyok között: nektek hogy alszik, hogy eszik (altéma: hogy kakil). Szóval mi hallgattunk, de azóta megnőtt a gyerek, átért a dackorszakba, végignyomtunk együtt egy vidéki karantént, ahol köztünk aludt egy ágyban, amit előtte a saját ágyában tett.

Így itt vagyunk ma, egy óvodás szüleiként, akik nagyítóval keresik a magánéletüket, mert a gyerek csak köztünk alszik el. Aztán 4 évesen kinőtte a délutáni alvást. 

Próbáltuk visszaszoktatni a saját helyére, akkor is úgy ébredtünk, hogy köztünk ébredt. És most jön az emberpróbáló probléma, ami a téli időszakban terhel a leginkább, és tuti, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal: a gyerek elment az óvodába a nyári szünet után, kevesebbet mozog szabad levegőn, és nem fárad el eléggé estére ahhoz, hogy normális időben aludjon.

Ebben pedig a legnagyobb akadályt az én mumusom, a gyűlöletes óvodai alvás jelenti. Mert az óvodában alvás van: lefekszenek, alszanak két órát, majd miután újratöltődtek az elemek, pörögnek este tízig. Legalábbis az enyém.

Ennek ellenére elvhű szülőként megpróbálom időben álomba énekelni. Nincs rossz hangom, simán el lehet aludni rá (az apja egy perc alatt szokott).

A szokásos tracklista, ha nincs délutáni alvás, mindig beválik, természetesen tartalmaz Csiribirit, Bóbitát, Radnóti Éjszakát, angol egyházi éneket és Lencsilányt. Pár héttel ezelőttig még gombnyomásra működött, de elromlott a gyerek, nem működik.

A tracklista pedig egyre hosszabb. Először Ronan Keating Sztárom a párombeli számát indítottam el halkan a YouTube-ról, mert azért minden nem megy fejből, de álommanó elkerült minket, viszont a gyerek zenei tudása gazdagodik. Simon és Garfunkel lassú klasszikusai után elénekelem a Yesterdayt, pár Elvist,a Hey, Jude-ot, a Blackbirdöt, a Here Comes The Sunt.

Mit gondoltok, mi ütött be legjobban a végén? Leonard Cohentől a Hallelujah. Aminek jobb, ha még nem érti a szövegét, de legalább addig én sem unatkozom. Ma Bob Dylannel próbálkozom, haladjunk a tananyaggal.

Egy alvásszakértő azt mondta egyszer, hogy az altatás normális felső korlátja a másfél óra. Ha erre gondolok… na mindegy, erre inkább nem gondolok, mint ahogy ezekben a pillanatokban is elérzékenyülve gondolok a gyerekre, aki épp édes álmát alussza a pici ágyán az oviban.

Pontosan annyi ideig, amit este ráhúz, hogy nekem ne lehessen rekreációs időm. Ezért inkább megpróbálom annak felfogni (sokszor nem sikerül, és mindketten feszülünk az idegtől). 

Konklúzió? Egy kisgyereknek 5 év körül még van, hogy szüksége van a délutáni alvásra. De van, hogy nincs. És a szüleinek sincs. Legkevésbé nekik.

Akit érdekel, szívesen küldök tracklistát, már van külön altató lejátszásim a YouTube-on. Aztán amikor elalszik, kitántorgok a nappaliba – amúgy ez legyen a legnagyobb bajom, tényleg, tizennyolc évesen már nem fogja akarni a  Csiribirit -, meghajolva fogadom a bókot, hogy milyen jó anyuka vagyok. Szerintem meg csak szeretem a zenét és tanulok türelmesnek lenni. [email protected] nehéz. Nektek nem? Hazudtok!:) Legalább egymással, anyákkal legyünk őszinték!

Az egészben persze az a legviccesebb, hogy miután elaludt a gyerek és mindent kipróbált, ami az Ördögűzőbe is elment volna, egy óra múlva már mosolyogva videózom, hogy úgy alszik, mint egy angyal és mutogatom a férjemnek az egy perccel azelőtt készült videót, hogy milyen cuki. Mármint a gyerek, aki ott fekszik és ugyanúgy néz ki, mint a videón. Jóccakát.

via

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük