Ezt tette a kamasz gyerek a házasságunkkal

Megosztás

Gabi lánya igazi rémálom volt kamaszkorában. A szülők úgy érezték, nem fogják túlélni azt az időszakot, vagy ha igen, akkor elválnak, vagy belebetegednek, egyke lányuk ugyanis 14 éves korában halálosan szerelmes lett egy igencsak zűrös figurába.

„Egyáltalán nem tudtunk hatni rá – meséli Gabi. – Olyan szerelmes volt, hogy szinte eszét vesztette. Nem tanult, elkezdett hazudozni, hogy a fiúval találkozhasson, majd kiderült, hogy lóg az iskolából. Egyik este azzal állt elő, hogy hétvégére elutaznak a Balatonra. Nem akartuk elengedni a furcsa fiújával, aki alkalmi munkákból élt, a barátainál lakott, és nem akarta bemutatni a szüleit a lányomnak. Összevesztünk, ő összepakolt, és elviharzott otthonról.

Én rettenetesen elkezdtem aggódni, hogy valami rossz történik vele, vagy soha többet nem látom majd viszont.

A férjem viszont ideges volt, és megfogadta, hogy ha előkerül a lányunk, megöli a fickót, vagy ha meg nem is öli, úgy megveri, hogy megemlegeti. Minden órában egymásnak ugrottunk, és egymást hibáztattuk a történtek miatt.”

Pár nap után a kislány hazament, a szülők viszont még sokáig magukban hordozták a tüskét. Nem tudták megbeszélni, hogy hol hibáztak, mi bántja őket, csak vádaskodtak. Az apa szerint az anya dolga lett volna olyan kapcsolatot kialakítani a lányával, hogy minden körülmények között őszinte maradjon vele a gyerek, és elfogadja a szülei döntését. Az anya szerint viszont az apának kellett volna szigorúbbnak lennie, mert a „papa kicsi lánya” taktika semmire nem vezetett. Végül az idő oldott meg mindent: a kamaszlány megnyugodott, leérettségizett, és külföldön kezdte az egyetemet. A szülők pedig túltették magukat a konfliktuson.

Egymásban tartották a lelket

Marcit és a feleségét Gabiékkal ellentétben összehozta a kamasz gyerekük őrült viselkedése. Bajtársak lettek, egymást támogatták a harcban, és jókat nevettek azon, hogy közös az ellenségük. „Természetesen továbbra is szerettük a gyereket, de bevallom, kezdtük megérteni azokat a szülőket, akik 100 éve katonaiskolába küldték a kamasz fiukat.

Mi semmilyen szinten nem voltunk hatással rá. Nem tanult, rendetlen volt, rendszeresen behívattak miatta minket az iskolába. Nagyon közel állt a kirúgáshoz, de egyáltalán nem érdekelte, amit mondani akartunk neki. Rendszeres volt, hogy miközben a hegyi beszédet tartottam, sírva könyörögtem neki, esetleg magamból kivetkőzve ordítottam vele, elkezdett játszani a számítógépén, vagy egyszerűen felállt, és elment otthonról.”

A szülők elkezdték élvezni azokat a rövid időszakokat, amikor a gyerekük nem volt otthon, mert éppen moziba ment a barátaival, vagy osztálykiránduláson volt, esetleg nyári táborban. Először nem merték bevallani még maguknak se, hogy igenis élvezik azt a pár órát, amíg nincs folyamatos veszekedés otthon, hanem végre csöndben ülhetnek a kanapén, esetleg összebújva olvasgathatnak. „Szokásunkká vált régi képeket nézegeti a gyerekünkről, és arról mesélni, hogy milyen cuki és aranyos volt tíz éve.

Pár hónap után rájöttünk, hogy túl sokat foglalkoztunk a gyerekkel, és alig valamennyit egymással.

Újra rászoktunk a közös mozikra, nagy sétákra. Mire pár évvel később a gyerekünk visszaszelídült közénk, nekünk tökéletes volt a házasságunk. Sportolni kezdtünk, sokkal jobb lett a kommunikációnk egymással, mint amilyen valaha volt.”

„Rendszeres volt, hogy miközben a hegyi beszédet tartottam, egyszerűen felállt, és elment otthonról” (Fotó: iStock)

Majdnem válás lett a vége

Csaba és Móni házassága viszont annyira ráment a gyerekeik kamaszkorára, hogy még a válókeresetet is beadták – igaz, végül meggondolták magukat. „A férjem nagyon jóban volt a gyerekekkel, de amikor a legnagyobb fiunk kamasz lett, és volt egy dühítő rendőrségi ügye, annyira összevesztek, hogy utána szép lassan mintha kihűlt volna közöttük a családi szeretet.

Nem mondom, hogy ártatlan bárány volt a gyerek, de azt hiszem, nem dőlt össze a világ attól, amit tett.

Részegen betörtek egy kirakatot kővel, majd elszaladtak. Én ezt a csínytevés kategóriájába soroltam, a férjem viszont bűnözőnek nevezte a gyereket. Mindenki mindenkivel folyamatosan veszekedett. A férjem a gyerekekkel, én a gyerekekkel, mi egymással, a gyerekek egymással. Borzalmas három év volt, senkinek nem kívánom.”

Csaba a munkába menekült. Annyi túlórát vállalt, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen otthon töltenie, úgy érezte, semmi szükség nincs rá otthon, senki nem veszi komolyan, sőt örülnek, ha nem látják. Közben Móni próbálta vinni a munkája mellett a háztartást, és szeretni a gyerekeket az apjuk helyett is. Cserben hagyottnak és magányosnak érezte magát. Csak dühítette a sok pénz, amit a férje keresett, mert a rengeteg munka elvette őt a családjától.

Egy magányos szombat este meghozta a döntést, hogy elindítja a válást, de szerencsére Csaba másképp gondolta, és inkább előbb egy párterapeutához, később pedig egy családterapeutához mentek segítségért. Mindez öt éve történt, azóta a legkisebb fiú is kirepülőben van a családi fészekből. Most tudatosan készülnek a gyerekek nélküli életre. Nehéz lesz, az utóbbi 25 évben soha nem éltek még kettesben.

Új babával vigasztalódtak

Petrának és Gábornak annyira elkezdett hiányozni a szeretnivaló, bújós kislányuk a 16 éves, szúrós álruhát növesztő kamasz lányuk mellett, hogy elhatározták, megpróbálkoznak egy kései kistesóval. „Mindig egy gyereket terveztünk, csak arra nem számítottunk, hogy a lányunk egy idő után nemcsak babusgatni nem engedi majd magát, de a rosszabb napjain hozzánk sem szól, esetleg átnéz rajtunk.” Az elhatározást tett követte, és szinte azonnal össze is jött a gyermekáldás. Petra második terhessége könnyű volt, úgy kellett a harmadik szemeszterben ráparancsolni, hogy menjen pihenni végre. Egyedül a kamasz lányuk nem örült a családdal, és cikinek, illetve később undorítónak nevezte a terhességet.

Előre közölte, hogy ő aztán soha nem fog semmiben segíteni a kisbaba születése után, és írásba adta, hogy egyszer sem fog este vigyázni a testvérére. „Ő nem rabszolga, hanem független nő – mondta.” Aztán amikor megszületett a húga, ő volt az első, aki beért a kórházba, majd szinte ki kellett csavarni a kezéből a kisbabát az etetés vagy a fürdetés miatt. Később a lelkesedés egy picit alábbhagyott, de még így is igazi szerelem, ami a két lánytestvér között van. A kicsi a nővére nevét tanulta meg először kimondani, a nagy pedig egy évig nem járt randevúzni, nehogy lemaradjon a húga valamelyik mérföldkőnek számító produkciójáról, legyen az bilizés, beszéd, ének vagy bukfencezés.

A fenti példákból is jól látszik, hogy nincs két egyforma kamasz, ezért minden családra alkalmazható megoldás sincs. Egy biztos, és ezzel minden családot biztathatunk: minden el fog múlni. Mire a kamasz gyerek 21-22 éves felnőtt lesz, újra visszatalál a szüleihez. Azt a – rosszabb esetben akár – tíz évet pedig csak ki lehet bírni valahogy, ha támaszt találhatunk a társunkban, úgyhogy szakítsunk időt egymásra, mert nemcsak szülők, de házastársak is vagyunk.

Megosztás

Szóljon hozzá a témához regisztráció nélkül