„Gumibotcsinálta műfordító vagyok” – mondja Bárász Péter, aki 45 éve él Belaruszban

„Gumibotcsinálta műfordító vagyok” – mondja Bárász Péter, aki 45 éve él Belaruszban

Sharing is caring!

Miért él valaki magyar létére önszántából egy diktatúrában? Miért nem beszélnek a belaruszok belaruszul? Kiderül a beszélgetésből, de szóba kerültek a Lukasenka elleni megmozdulások és a helyi járványkezelés is.

Bárász Pétert a Magyar Műfordító Egyesületen keresztül ismertem meg, és azonnal tudtam, hogy le kell írnom a történetét. Európa utolsó diktatúrájában, nyugdíjasként kezdett belarusz irodalmat fordítani úgy, hogy volt időszak, amikor a hatóságok elvihették azt, aki az utcán belaruszul beszél…

– Először is tegyük tisztába a név kérdését. Belorusszia, Belaruszia?

– Nem szeretem a Belorusszia nevet, az ugyanis a szovjetesített változat. Jobban szeretem a hivatalos változatot: Belarusz. Persze a Belorusszia még csak-csak elmegy valahogy. Amit nem tudok elviselni, az a Fehéroroszország név.

Az érzékeny belarusz füleknek, pláne egy olyan helyzetben, mint ami most van, ez bántó, mert kicsit összemossa az országot a szomszéddal.

– Azt hiszem, a következő kérdés nyilvánvaló. Bárki, akinek mesélem, hogy van egy fordító kolléga, aki Belaruszban él, rögtön azt kérdezi: De miért?

– A válasz nagyon egyszerű: ide nősültem. Kimentem a Szovjetunióba hat évre egyetemre, és ott megismerkedtem azzal a belarusz lánnyal, aki gyermekeim édesanyja lett.

Azért költöztünk ide, Bresztbe, mert a feleségem a környékről származik. Programozó matematikusként helyezkedtem el, amit ma inkább úgy mondanánk, informatikus.

– Az fel sem merült, hogy Magyarországra gyertek?

– Én nem vagyok normális, és bizonyos értelemben gyermekeim anyja sem az. Azt hiszem, ezzel megválaszoltam a kérdést.

Egyébként ez annyira talán mégsem meglepő. Az ember élethez való hozzáállása, „ébredése” nagyobb részt az egyetemen alakul ki. Hol jártam egyetemre? A Szovjetunióban. Ennek majdnem egyenes következménye, hogy ide kerültem. Az egyetem végére több barátom volt itt, mint otthon.

– Tehát letelepedtél a Szovjetunióban, de egyszer csak egy különálló országban találtad magad. A nagytestvértől való leszakadás hozott érezhető változást az életedben?

– Ez az ország, amiben élek, sajnos az, amelyik a legkevésbé távolodott el a Szovjetuniótól. Itt nem volt rendszerváltozás.

Továbbra is egy erősen szovjet típusú valamiben élünk, ami átörökített a Szovjetunióból mindent, ami rossz volt, és semmit, ami jó.

A 90-es évek első felében volt egy nacionalista váltás 91’-92’-ben, de ez nem sokáig tartott, 94’-ben megtörtént a visszarendeződés.

Egyébként nem volt az a Szovjetunió olyan borzasztó rossz, ha az ember ifjú fejjel nézte. Én persze nem itt születtem, tehát az itt megismert „bennszülöttekkel” szemben láttam sok negatívumát annak a rendszernek. De alapjában véve jól éreztem magamat.

Az embernek be kellett tartania néhány szabályt, amik nagyon hasonlítottak azokra, amiket Magyarországon is be kellett tartani ahhoz, hogy az ember ne kerüljön börtönbe.

Az viszont nem zavart senkit, ha gondolkoztál. Kimondani a gondolkodásod eredményét sem volt tilos.

Arra kellett vigyázni, hogy ne túl nagy hallgatóság előtt mondjad.

– Kicsit arról mesélj, hogy napi szinten milyen Belaruszban élni? Úgy képzeljük el mondjuk, mint a Kádárizmust? Ha nem ugrálsz, akkor hagynak élni?

– Gulyáskommunizmus? Ha 2020 előtt beszélnénk, akkor azt mondanám, hogy nem. Azt mondanám, hogy inkább 68’-hoz hasonlít. 21’-ben egészen más a helyzet, most betelt a pohár. Belarusz felkerült a világtérképre.

– Most válasszuk szét a kettőt. Mindjárt rátérünk a mostani helyzetre, de a kérdésem elsősorban az alapállapotra vonatkozik. Ha nincsenek tüntetések és nincs pandémia, milyen nálatok az élet?

– 2016-17 körül készült velem egy interjú az ÉS-be, amiben én azt merészeltem mondani, hogy

nekem élhetőbb az akkori Belarusz, mint Magyarország…

Nagyon sok szidást kaptam érte minden oldalról. De ennek a mondatnak volt egy másik fele is: …annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindig van olyan barátom, aki éppen ül, vagy áll, de bíróság előtt.

De én beleszerettem ebbe az országba. Nem a rezsimbe, ami most már 26 éves, hanem az országba és a népébe.

– Milyenek a belarusz hétköznapok? Vannak kávéházak? Nyáron el lehet menni a helyi Balatonhoz?

via

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük