Semmi kedvem harcolni egy olyan konfliktusban, amihez semmi közöm. Ezt a háborút az oroszok vívják az ukránok ellen, az orosz politika az ukrán politika ellen. Én pedig nem vagyok politikus, nem vagyok orosz és nem vagyok ukrán. Én magyar vagyok. Csak épp ide születtem.

Kárpátalján, egy Tisza-parti faluban beszélgetünk Gézával. Napok óta nem mozdul ki a házából.

„Hány férfit láttál odakint? Sokat nem. Megmondjam, miért? Elbújtunk, mert azt hallani, hogy ukrán egyenruhások járőröznek a környéken fagyis autónak álcázott katonai járművel, kiugranak, és viszik magukkal a katonaképeseket. Lehet álhír, de lehet igaz is. Én mindent el tudok képzelni. Én már a boltba is a feleségemet küldöm.”

Tény, hogy kevés a férfi, de ez nem az utóbbi hetekben alakult így, és nem a háború az oka, hanem a szegénység: a kárpátaljai magyarok körében általános, hogy a családfő külföldön dolgozik, és küldi haza a fizetését a családjának.

Géza kivétel, ő hamarosan negyvenéves, de nem mozdul a felesége és a gyerekei mellől. „Itthon is megélek.” Tizenkét évesen kezdett dolgozni: beállt a cigarettacsempészek közé. „Kaland és jó pénz, éjszakánként száz dollárért. Már akkoriban is a fél falu a csempészetből élt.” Műanyag zsákokba zsúfolták a pakkokat, és irány a zöldhatár. „Eleinte csak húsz-harminc kilót raktak ránk, aztán egyre többet, idővel már bő fél mázsával indultam neki az útnak. Egyszer derékig szakadtam a befagyott Tiszába, és amikor otthon lehúztam a farmeremet, megállt a saját lábán a sarokban.”

FARKAS NORBERT / 24.HU

Két évtizeden át lebukás nélkül űzte az ipart. „Minden le volt szervezve, a határőrök is megkapták a magukét.”

Aztán csak beütött a baj. „Nagy szállítmány érkezett, akkor éjjel kétszáznyolcvanan ingáztunk oda-vissza. Egyenruhások ütöttek rajtunk, lőttek ránk, többeket el is találtak. Szerencsémre időben eldobtam a cigit, így csak tiltott határátlépésért ültettek le. Megijedtem, és amint letöltöttem a büntetésemet, rendes munkát kerestem. Most is dolgoznék, ha nem kéne elbújni.”

*

Párbeszéd a tiszaújlaki átkelőnél, ukrajnai oldalon:

– Maradsz az országban?

– Én? Itt? Ebben? Nem bolondultam meg!

Autók padkától padkáig, mintha cunami sodort volna egymás mellé kocsikat; akár Magyarország felé mennél, akár befele Kárpátaljára, esélyed nincs mozdulni. A helyiek a „belső-ukrajnaiakat” okolják: „Menekülnek a front elől, örülnek, hogy mindjárt átérnek, nem nézik a közlekedési táblákat, csak tolakodnak ész nélkül, hát persze, hogy felborítják a rendet.”

Több autóban csak nők és gyerekek ülnek, ennek oka, hogy csütörtök éjfél óta az ukránok nem engedik ki a katonaköteles, vagyis tizennyolc és hatvan év közötti férfiakat. Az ukrajnai magyaroknak menekülőutat a kettős állampolgárság és a velejáró magyar útlevél kínál. Csakhogy: ha a magyar paszportot utoljára kifelé használta a gazdája, és az ukrán dokumentjével jött vissza, akkor a magyar „én” hivatalosan odakint maradt, és mivel még egyszer nem mehet ki, aki nem jött vissza, ilyenkor semmit nem ér a magyar papír – marad az ukrán útlevél, de azzal meg a katonaköteleseket visszafordítják, egyesek szerint pedig már viszik is az első laktanyába. Matt. Persze az előrelátók az orosz agresszió első jelénél kiléptek az országból ukránként, ittak egy kávét a túloldalon, aztán irány vissza magyarként.

FARKAS NORBERT / 24.HU

Ha szabad ideilleszteni egy személyes megjegyzést: csupán egyetlen éjszakát és egyetlen nappalt töltöttünk a határ kárpátaljai oldalán, sok kedvességet kaptunk, remek emberekkel találkoztunk. Ezek a remek emberek egy végtelenül abszurd rendszert laknak be.

Idehaza is szidjuk a bürokráciát, de még a mi kelet-európai agyunkkal is felfoghatatlan az a világ, melyet teljes egészében a papír és a hierarchia és az ezek mögött húzódó kapcsolati háló, a hétköznapi korrupció mozgat, irányít.

Végül Tiszaújlakon is ez az alternatív ügykezelés teremt rendet. Eltelik másfél óra a dugóban, ez már itt is tétel. A szerényebb autókban csak dohognak a sofőrök, ám idővel a dzsipek bőrüléseiről is előkászálódnak az alfahímek, páran előreballagnak, rendőrökkel térnek vissza, akik aztán izomból pillanatok alatt rendet tesznek. Jelentős akadályt egy az autófolyamban magára hagyott üres Octavia képez, a gazdájának elege lehetett, lelépett vagy csak vécére ment, mindegy is; öt férfi jobbról, öt balról kapaszkodik a kasztniba, cigi a száj sarkában, és lebillegtetik a másfél tonnát az árokba. S megindul a sor: ismét működik a világ.

Mi is haladunk.

A beregszászi magyar konzulátusnál hasonló a kép, mint az újlaki átkelőn, csak itt nem autók várakoznak, hanem gyalogosok, csöndben, fegyelmezetten. Úgy félszázan állnak az épület előtt, nincs sor, nincs sorszám, de vita sincs, mert mindenki tudja, mikor következik, és azt is tudja, kinek jár előny: egy a néhány hetes csecsemőjével érkező asszonyt magától értetődően előreengednek.

A nyugalmat alapozza, hogy a konzulátus dolgozói megígérték: nem néznek munkaidőt, addig nem mennek haza, míg mindenki kérelmét be nem fogadják. Van papírprobléma bőven, de itt, mondják, a papírbaj is normál ügymenet része: egy anya a két kislányával előző délután próbált átjutni Magyarországra az ott dolgozó férjéhez, de a határon kiderült, hogy az egyik gyerek útlevele lejárt, fordulhattak vissza, most ügyintéz egyet, elvileg pár nap, mire megjön az új dokumentum, s megint nekiindulhatnak; apa rettentően várja őket, haza már nem mer jönni.

FARKAS NORBERT / 24.HU

Másnak kevésbé sietős. Egy mosolygós nagymama a hétéves unokájával jön a konzulátushoz, a tömeget látva inkább továbbsétálnak, „majd visszanézünk délután”. A gyerek szülei egy csehországi autógyárban dolgoznak, legutóbb januárban jártak Beregszászon, és amíg a háború tart, nem is terveznek a hazalátogatást, a nagyi viszi utánuk a kislányt, ha majd lesz hozzá útlevél. „Pár nap, pár hét ide vagy oda már nem számít.”

*

Úgy tartják a helyiek, hogy „még csak a gazdagok menekülnek az országból”. És valóban: a határnál jobbára nagy, drága autók araszolnak. De az araszolók mellett a padkán ott vannak a bandukolók, egy-egy kis hátizsákkal, gurulós bőrönddel. (Még egy személyes megjegyzés, bocsánat érte, ha ki kéne választani a háború hátországi hangját, az alighanem ez a sáros, kátyús aszfalton zörgő műanyagkerék-zaj lenne.)

A gyalogosokat kisbuszok szállítják a határzónáig, illetve péntek hajnal óta magyar útlevéllel nem rendelkező apák, akik a kocsisor végén ölelgetik szeretteiket, aztán integetnek utánuk, közelebb nem merészkednek az egyenruhásokhoz. Az „utazók” órákig várnak az ellenőrzésre, itt már nem kerül előre az, akinek gyerek van a karján, és ha minden papír rendben találtatik, zöröghetnek a bőröndkerekek.

FARKAS NORBERT / 24.HU

A túloldalon sokakat családtag vár, mások „iránytaxiba” ülnek. A tarifa meredeken emelkedik, csütörtök koraeste kisbuszon fejenként tizenötezer forintért lehetett eljutni Budapestre, nyolc óra után már azt hallottuk, hogy egy anyát a két gyerekével százezerért fuvaroztak a fővárosig, s még akkor éjjel köttetett százötvenezres fuvar személyautón.

A hiénák mellett a segítő számára is maradt tér. Tiszabecsen a falu polgármesterének kérésére rendőrök szólították meg az érkezőket, hogy a község ingyen biztosít szállást, forró teát, ennivalót. Ugyanezt kínálta a pünkösdista Páter Attila, vele interjúztunk is gyülekezetének házában.

Kerestünk egy a magyar állam által felállított melegedősátort is, de akkor olyat még nem leltünk. Viszont beszéltünk segélyszervezetekkel, civilekkel, akik a háború hírére, szokás szerint azonnal munkához láttak; nagy tisztelői vagyunk az Age of Hope csapatának, különösen Tóth Ákosnak, aki most azt találta ki, hogy segélyezőket segélyez, vagyis olyanokat lát el szendviccsel, konzervvel, innivalóval, akiknek vannak embereik közvetlenül a rászorulók kezébe juttatni az adományt; akit érint a dolog, tessék hívni Ákost.

Krízisben, pláne háború a rémes hírek mellett egyre több rémhír is.

Alighanem rémhír az emlegetett Géza története arról, hogy Kárpátalja némely községében furgonból kiugró kommandósok viszik harcolni a magyar férfiakat. Egy másik kamugyanús hírt a kaszonyi átkelőn (ukrajnai oldal) hallottunk péntek este egy a családjával érkező fiatal férfitől, akinek a három gyereke közül a legkisebbnek, egy hathónapos kislánynak előző napra ígért útlevelet az állam, ám amikor péntek délelőtt megjelent átvenni az okmányt, azt a tájékoztatást kapta, hogy „sajnos Kijev beláthatatlan időre felfüggesztette az útlevelek kiállítását”. Legalábbis nekünk ezt mesélte kétségbeesve az apa.

Aztán nekiindult ötödmagával, négy útlevéllel. Pár órával később már túl az ukrán ellenőrzésen, a magyar határőröknél állta a sort, szóval elvileg átjutott.

Ettől a rémhír még ott a levegőben: vajon tényleg befékezett az útlevélnyomda? Vagy csak az apa reagált túl egy bürokratikus csúszást?

*

A háborús paranoia bennünket is meglegyint.

Tiszaújlak és Beregszász között megállunk lefotózni egy plakátot, és amikor elindulunk, levillog bennünket egy rendőrautó. Félreállunk, beparkol elénk. Épp Norbi fotós a sofőr, kiszáll, közben a járőrpár is kiszállnak, Norbi indul hátra a csomagtartó felé, hogy elővegye táskáját, abból pedig a papírjait, ám amint hátat fordít a rendőröknek, egyikük maga elé rántja a karabélyát, jobb kéz a záron, és megálljt vezényel kollégánknak.

FARKAS NORBERT / 24.HU

Szó nincs túlmozgásról, pláne tréfáról. Háborúban álló országban vagyunk, az egyenruhásnak kötelessége számolnia azzal, hogy fegyver lapul az „igazoltatás alá vont személy” ruhája alatt.

Szerencsére Norbi nem szólózik, együtt nyitják fel a csomagtartót. Közös nyelv nincs, így a dokumentumaink átvétele és némi forgalmazás után utasítást kapunk, hogy kövessük a rendőrautót a beregszászi kapitányságra. Követjük, kiszállunk, bemegyünk, beterelnek bennünket egy szobába, Katz kolléga (ki más?) rögtön készít egy szelfit „rabláncra fűzésünk első percében”, mire benyit egy rendőr, hogy tilos felvételt készíteni, ekkor pillantjuk meg a plafonon, a sarokban a biztonsági kamerát.

Negyedóra telik el, bejön két másik rendőr, magyarok, szigorúak, de jó fejek, mesélnek, beszéltetnek, úgy mellesleg belenéznek mindannyiunk mobiltelefonjába, aztán elárulják, hogy van egy bizonyos alkalmazás, „amit olyanok használnak, akik ártani akarnak Ukrajnának”, értsd, az oroszok és kémeik, ügynökeik, de mázlinkra a mi telónkon nincs ilyen applikáció.

Kisvártatva érkezik egy férfi a katonai elhárítástól, alaposan kikérdez bennünket, csekkolja a 24.hu oldalát, figyelmeztet, hogy kizárólag valóságelemeket szerepeltessünk a videóinkban, és csakis olyat írjunk le, amit a saját szemünkkel láttunk, kerüljük a pánikkeltést. A húszperces „interjú” végén elmosolyodik, kezet nyújt, jó utat kíván hazafelé, és a magyar rendőrökkel megbeszéli, hogy odaszólnak a határra, hogy hagyjanak minket interjúzni, és ha végeztünk a munkával, toljanak gyorsan a sor elejére.

Megkönnyebbülten ülünk az autóba, és feszítünk: micsoda menőség, hogy nem kell majd végigvárni a többórás kocsisort. Kell pár perc, mire rádöbbenünk, hogy, basszus, huszonnégy óra sem telt el, és annyira akklimatizálódtunk a rendszerbe, hogy nem szégyent érzünk a hatalom jóvoltából kapott kivételezés miatt, hanem büszkeséget.

Persze van még egy csavar (okoskodás: mindig van még egy csavar abban a világban, ahol nem a közös érdek alapján meghozott szabályok irányítják az életet, hanem a személyes kapcsolatok; nyugat versus kelet). A csavar az, hogy a kinti rendőrök tudnak rólunk, bólogatnak, hogy menjünk interjúzni, s közben autónkat nem a sor elejére, de persze nem is a végére, hanem nagyjából a közepére terelik be. Előregyalogolunk interjúzni, alig emeljük fel a kamerát, előttünk terem egy karabélyos katona, utasít, hogy ne mozduljunk, tíz perc múlva érkezik a főnöke, aztán érkezik a főnökének a főnöke, akivel egy kárpátaljai civil magyar tolmácsolásával értünk szót, és az a társalgás vége, hogy bármit mondtak a rendőrök, a sor elején a katona az úr, és nincs interjúzgatás, üljünk be az autónkba.

FARKAS NORBERT / 24.HU

Összességében így nem nyolc-tíz, hanem csupán négy és fél óra alatt jutunk át az ukrán ellenőrzésen. Miközben számos autót terelnek el mellettünk soron kívül.

*

Térjünk még vissza Gézához, a megjavult excsempészhez. Ő azt mondja, hogy szerette a régi Ukrajnát. Pontosabban: a régi Ukrajnát szerette.

Még úgy is biztonságosabb, kiszámíthatóbb volt, hogy csempészetből éltünk. Leszívtam egy pillepalackkal apám borából, a haverom pálinkát hozott, mentünk biliárdozni, jól elvoltunk. Ma meg tele minden, megy az orrbapityóka, nem is engedem el szórakozni a gyerekeimet. Ma a drogkereskedők dolgoznak olyan háborítatlanul, mint annak idején mi a cigarettával, jelentős különbség, hogy ezek százezer eurós autókkal rohangálnak. A pénz az úr. Egyre inkább azt látom, hogy ha teli a zsebed, bármit megtehetsz. Akár ölhetsz is büntetlenül. Gázoltál részegen? Ha lefizeted a megfelelő embert, beönti a vodkát a halott szájába, és leírja a jelentésében, hogy erősen ittas volt az áldozat.

Különösen a Tiszát siratja Géza. Kölökként pecás volt, sose jött fel üres kézzel. „De sok éve már, hogy kifogyott a hal a vízből. Kiáramozták belőle mind. Az amatőrök teherautó aksival dolgoztak, a profik utánfutón lehoztak egy generátort, és hajrá, be az áram, föl a hal, kimerték a nagyját, tették otthon a hűtőládába, a többit elvitte az ár. Mindenki tudja, kik a bűnösök, senki nem mert szólni, mert azt is tudni, kik védik őket.”

S hogy miért tesszük az áramos halat a háborús riport végére? Mert azt mondja a szülőföldjéhez ragaszkodó, de a mások háborúja elől menekülő Géza, hogy: „Ma már csak Kárpátalját szeretem, és kitartok, míg csak tehetem. De ha ez így megy tovább, nemhogy hal, még ember sem marad Ukrajnában.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.