Hogy lehet kibírni télen a bezártságot? Vegyünk példát a norvégokról

Sharing is caring!

Amikor Karl Leibowitz megérkezett a norvégiai Tromsø városába, egyszerre volt izgatott és érzett némi félelmet a közelgő tél miatt. Az északi sarkkörtől alig több mint 300 kilométerre fekvő településen ugyanis november közepétől január közepéig egyáltalán nem süt a nap, írta riportjában a Guardian.

Pszichológusként az volt a célja, hogy megértse, miként birkóznak meg a sarkköri éjszakával a helyiek. Rengeteg országban télen a rövid nappalok letargiát okoznak az embereknél, ami úgynevezett szezonális affektív zavar kialakulását is eredményezheti.

A tél legsötétebb időszakában Tromsø városát mindössze napi két-három órányi szűrt napfény éri a horizont aljáról. Ennek ellenére a lakosokon egyáltalán nem tapasztalható semmilyen fajta depresszió. A helyi egyetem egyik kutatása szerint a lakosság közérzete változik az évszakokkal, és a felkelő és lemenő nap hiánya zavart okoz az alvási szokásaikban, de mentális nehézségekkel gyakorlatilag egyáltalán nem küzdenek.

Akkor mi lehet a titkuk? Leibowitz szerint az egyik lehetséges magyarázat a sajátos gondolkodásmód, amivel megfelelően tudnak védekezni a stressz ellen.

Fotó: Getty Images

Lehetőség vagy fenyegetés?

Bár Magyarországon szerencsére nekünk télen is jut a napsütésből szebb napokon, de a koronavírus-járvány miatt bezárkóztunk, ami miatt sokaknak mentálisan nehéz szembenézni. Éppen ezért tanulhatunk is valamit a norvégoktól.

Leibowitz megállapításai több évtizednyi kutatásra alapoznak. Eszerint az, hogy miként állunk hozzá a stresszes eseményekhez, nagyban befolyásolhatják azt is, hogy a gyakorlatban hogyan érintenek majd minket.

Azok az emberek, akik a stresszes helyzeteket kihívásoknak és egyben tanulási lehetőségeknek látják, jóval hajlamosabbak is megbirkózni velük, mint azok, akik sokkal inkább a fenyegető szempontokra összpontosítanak, mint például a kudarc vagy a betegség lehetősége.

A szakértő azt állítja, hogy a gondolkodásmódbeli különbségek nemcsak az emberek hangulatát, hanem az élettani reakciókat is befolyásolják, ilyen a vérnyomás és a pulzus, valamint azt is, hogy a nehéz időszakot követően milyen hamar regenerálódnak.

Mondanunk sem kell, az, hogy egy stresszes eseményt fenyegetésnek vagy lehetőségnek veszünk-e, nagyban függ a körülményeinktől és a rendelkezésre álló forrásokról, amivel kezelni tudjuk azt. Ugyanakkor néha tudatosan is változtathatunk a szemléletünkön.

Alison Wood Brooks, a Harvard egyetemi docense egy figyelemreméltó kísérletben arra kérte a kutatásának résztvevőit, hogy beszéljenek a közösség előtt a félelmeikről. Brooks megfigyelte, hogy az önkéntesek jóval kevésbé szorongtak, amikor többször is megismételték az „izgatott vagyok” kifejezést, mert arra ösztönözte őket, hogy a helyzetet inkább kihívásként, mintsem fenyegetésként érezzék.

Miért ne lehetne élvezni a telet?

Leibowitz ahhoz, hogy megerősítse elméletét, kérdőívet töltetett ki Tromsø lakosainak egy részével. A feladatuk az volt, hogy eldöntsék, az adott állításokkal egyetértenek vagy sem. Ezek többek közt a következők voltak:

  • Nagyon sok dolgot lehet élvezni a télben.
  • Szeretem a téli hónapok meghittségét.
  • A tél rengeteg csodálatos szezonális változással jár.

Valamint hogy:

  • A tél unalmas.
  • A tél egy korlátozó időszaka az évnek.
  • Nagyon sok mindent lehet nem szeretni a télben.

A résztvevők naná, hogy a jólétükre összpontosítottak. Sokkal inkább tekintettek arra egy izgalmas lehetőségként, mintsem féltek tőle. Leibowitz ráadásul azt vette észre, hogy ez a pozitív hozzáállás annál erősebb, minél keményebb valahol a tél. Rövidre fordítva a tél pozitív megközelítése annál általánosabb egy adott helyen, minél nagyobb szükség van rá.

A pozitivitás akkor is érezhető volt, amikor Leibowitz helyiekkel beszélgetett: a legtöbben nem értették, miért ne lehetne élvezni a telet. Örültek, hogy lehet síelni vagy hegyet mászni a hegyekben, valamint gyakorolni az úgynevezett koselig életvitelt, ami a dán hygge norvég megfelelője. Lényege, hogy az ember bebújik egy vastag takaró alá egy forró itallal, meggyújt egy gyertyát és nyugalomban van.

Fotó: Getty Images

Leibowitznak ebben a légkörben hamar megváltozott a mentalitása. Megszerette a hosszú sétákat, és ahelyett, hogy a napfény után áhítozott volna, értékelni kezdte a város békés mivoltát a sötétben.

Szerinte sokan követhetnék a norvég példát a világ más pontjain is.

A legtöbben nem veszik észre, hogy a téllel kapcsolatos hitük szubjektív. Úgy gondolják, hogy egyszerűen utálják a telet és nem tehetnek semmit ellene. De amint megtudják, hogy létezik más megoldás is és kontrollálható a gondolkodásuk, ez megváltozhat

– magyarázta.

Leibowitz a kutatásának jelentős részét még jóval azelőtt végezte el, hogy a koronavírus kiszabadult volna Vuhanból és természetesen tudja, hogy a szorongásainkat nem lehet egyik pillanatról a másikra megszüntetni, hiszen félünk, hogy elveszítjük a munkánkat vagy valamelyik szerettünket.

Mégis hiszi, hogy a második hullámot jóval kevésbé stresszesen is át lehet vészelni, ha legalább a téllel megbarátkozunk. És mint a norvégok példája mutatja, ez nem lehetetlen küldetés.

Kiemelt kép: Getty Images

Facebook Comments