Déli határainkon harminc éve két jugoszláv tagköztársaság kikiáltotta a függetlenségét. Szlovéniában és Horvátországban június 25-ét ünneplik a függetlenség napjaként, de valódi önállóságukat csak később érték el. Hová jutott három évtized alatt két szomszédunk?

Szlovéniában 1991. június 25. nagyobb ünnepnek számít manapság, mint Horvátországban, pedig harminc évvel ezelőtt mindkét jugoszláv tagköztársaság e napon nyilvánította ki a függetlenségét. Mindazonáltal a nemzetközi diplomáciai elismerést – a véresebb körülmények között függetlenné vált – Horvátországgal együtt Szlovénia is csak 1992 elejétől kapta meg.

A szlovénok számára alighanem azért „szebb” ez a június végi függetlenségi nap, mert közvetlenül ezután a Jugoszláv Néphadsereggel (JNA) vívott tíznapos háború és egy három hónapos moratórium után októberben gyakorlatilag függetlenné váltak Jugoszláviától. A JNA utolsó egységei 1991. október 26-án hagyták el a mai Szlovénia területét. A horvátokra viszont június 25. után még véres harcok vártak, és a mai, teljes területi integritásukat csak 1995-re nyerték el.

A tíznapos szlovéniai háborúnak van egy különlegessége, amit manapság a mindent a szerb nacionalizmussal magyarázó, leegyszerűsített elméletek nem szoktak említeni. Ez pedig az, hogy a jugoszláv hadsereg az egységállamot óvni próbáló, boszniai horvát születésű Ante Markovic szövetségi miniszterelnök idején lépett fel Szlovénia ellen.

Markovic személyes szerepe vitatott a Szlovénia elleni támadásban – Szlobodan Milosevics szerb nacionalista-kommunista vezér őt vádolta a beavatkozással, ő azonban cáfolta ezt, mivel szerinte 1991 nyarán már nem volt érdemi befolyása az eseményekre. Bárki is rendelte el a páncélosok bevonulását Szlovéniába, az 1991 nyarán teherautókat borogató jugoszláv tankokat ma is meg lehet nézni a Youtube-on.

https://youtube.com/watch?v=RoXq3kXP0dw%3Ffeature%3Doembed

Markovic közben 1988 és 1991 között nyugati segítséggel próbálta menteni a menthetetlent: legyőzni a Jugoszláviát sújtó gazdasági válságot, a 2600 százalékos hiperinflációt és egyben tartani a szövetségi államot. Pár hónapra sikerült is az inflációt nullára leszorítania, az államadósság pedig 21-ről 12 milliárd dollárra csökkent.

Az évszázad rablása

Megszorító és privatizációs politikájával szemben 600 ezer munkást megmozgató sztrájk zajlott le. Nem sokkal ezután, 1990 végén Markovicot tájékoztatták, hogy antiinflációs politikáját a szerbek megtorpedózták: „a szerb kormány vagy a Szerb Nemzeti Bank betört a pénzügyi rendszerbe és saját magának, saját céljaira bármiféle fedezet nélkül átutalt 18,2 milliárd dinárt. Ez egyszerűen szólva olyan volt, mint egy rablás fényes nappal és megrendítette egész Jugoszláviát” – mondta Markovic a hágai bíróság előtt. A szerbek később 10 milliárdot visszautaltak a szövetségi jegybankhoz, de 1-1,5 milliárd német márkányi, más források szerint 800 millió dollárnyi összeg sosem került elő.

Tanúvallomásában Markovic elmondta azt is, hogy 1991-re az a helyzet állt elő, hogy Szlovénia és Horvátország nem fizetett be a szövetségi költségvetésbe az általa beszedett adókból és vámokból, majd Szerbia is visszatartotta a pénzeit.

A jugoszláv állam vége

Laslo Sekelj 1994-ben erről így írt: „Markovic reformprogramjának sikertelensége Jugoszláviának mint államnak a végét jelentette. Gazdasági reformjainak sikerével kérdésessé vált volna a nacionalista politikai elitek hatalma és a társadalom egész elavult struktúrájának fennmaradása.” Borsányi András szerint a folyamat már korábban elindult: a szerb nacionalizmus mellett a bomló Jugoszláviát a szlovén vezetés politikája rázta meg 1989. szeptember 27-én, amikor – Szerbiát fél évvel követve – alkotmánymódosítást hajtottak végre a saját tagköztársasági alaptörvényükben. Eszerint Szlovéniának joga volt kiszakadni Jugoszláviából, illetve Szlovénia a köztársasági törvényeket több szempontból a szövetségiek felé helyezte. 1990 januárjában a szlovén küldöttek kivonultak a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének utolsó szövetségi pártkongresszusáról is, majd a horvát és macedón küldöttek is követték őket.

1990 áprilisában Szlovéniában megtartották az első többpárti választást, ahol a többséget az ellenzéki pártszövetség szerezte meg, majd a függetlenségi törekvéseket egy népszavazás is megerősítette 1990 végén.HIRDETÉShttps://ad.adverticum.net/external/6505689.html?goa3&v&externalhost=%2F%2Fad.adverticum.net%2Fexternal&statichost=%2F%2Fad.adverticum.net&location=%2F%2Fad.adverticum.net%2Fbanners%2F6505686%2F&target=_blank&timestamp=1625947276100&referer=https%3A%2F%2F24.hu%2F&referer.e=https%253A%252F%252F24.hu%252F&cthref=https%3A%2F%2Fad.adverticum.net%2FC%2F4095098%2F6505691%2F650568900%2F1625946985351%2F24.hu%2F6505687%2F%3Fu%3D0000001&cthref.e=https%253A%252F%252Fad.adverticum.net%252FC%252F4095098%252F6505691%252F650568900%252F1625946985351%252F24.hu%252F6505687%252F%253Fu%253D0000001&zone=4095098&goal=6505691&banner=6505689&pageiid=1625946985351&PAGEIID=1625946985351&LOCATION=24.hu&l=24.hu&ord=1625946985351&imgpre=%2F%2Fad.adverticum.net%2Fbanners%2F6505686%2F&zona=4095098&kampany_id=6505691&uniqueid=0000001&uniqueID=0000001&UNIQUEID=0000001&url%3A6505687=https%3A%2F%2Fad.adverticum.net%2FC%2F4095098%2F6505691%2F650568900%2F1625946985351%2F24.hu%2F6505687%2F%3Fu%3D0000001&url.e%3A6505687=https%253A%252F%252Fad.adverticum.net%252FC%252F4095098%252F6505691%252F650568900%252F1625946985351%252F24.hu%252F6505687%252F%253Fu%253D0000001&title=Advertisement+%234095098&goadebug=1

Horvátországban 1990 májusában a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) nevű ellenzéki párt győzött, Franjo Tudjman pártja.

BONN-SEQUENZ / ULLSTEIN BILD / GETTY IMAGESFranjo Tudjman, Horvátország első államfője

A Markovicnak 1988 után adott nyugati segítség nem volt véletlen: az Egyesült Államok számára ugyanis Jugoszlávia egysége volt fontos. A piaci reformokat (is) hirdető Markovicot „az USA legjobb szövetségesének” mondták Jugoszláviában. Amerika később is rendkívül nehezen szánta rá magát, hogy elismerje a szlovén és a horvát függetlenséget – amit elsősorban a német politikusok mozdítottak elő. Ennek oka az, hogy 1991-ben Mihail Gorbacsov helyzetének megingása és a szovjet-amerikai jó viszony fenntartása sokkal fontosabb szempont volt Washingtonban, mint a szlovén vagy horvát önállósodás.

Az alapprobléma: a tulajdonos hiánya

Az általános gazdasági válságot azonban ad-hoc intézkedésekkel amúgy sem lehetett volna felszámolni. A délszláv egységállam a valódi tulajdonos nélkül működő gazdasági szisztémák általános krízisébe bukott bele, még akkor is, ha korábban sajátos utat járt be. Úgynevezett önigazgató (elvben munkavállalók közössége által irányított, valójában inkább kaotikusan felügyelt, helyi és országos hatóságok, menedzserek és munkavállalók által egyaránt befolyásolt, de igazi tulajdonos nélkül működő) vállalatok ténykedtek déli szomszédunkban.

Sokcsevits Dénes történész szerint Jugoszlávia már a hetvenes években kezdett lemaradni a technológiai fejlesztésben, visszaesett emiatt a nyugati export (1970 és 1980 között 35,8-ról 23 százalékra), a rosszabb minőségű termékeket pedig kezdték keletre vinni: 30-ról majdnem 50 százalékra nőtt a szovjet blokkal és a Szovjetunióval folytatott jugoszláv kereskedelem.

Közben a jugoszláv tagköztársaságok egyre kevesebbet kereskedtek egymással, a vállalatok abban a tagköztársaságban működtek rendszerint, ahol alapították őket, azaz a szövetségi állam a gazdaságban már évtizedekkel a politikai szétesés előtt bomlásnak indult. A gazdasági önállósodás óriási gazdagságbeli különbségekkel párosult.HIRDETÉS

A szlovénok egy főre eső társadalmi összterméke 1990-ben majdnem hatezer dollár volt, a horvátoké 3500 fölött járt, míg a szerbek csak 2350, a montenegróiak pedig 1900 körül poroszkáltak. A legszegényebbek a bosnyákok és a macedónok voltak, 1756 dollárral egyaránt.

Mindeközben a munkanélküliség Szlovéniában 13,3, Horvátországban 18,5, Macedóniában pedig 28 százalék volt. Vagyis a szegényebb területeken nemcsak kevesebbet termeltek, hanem jóval kevesebben jutottak munkához is.

A kiút a csődből

Részleges jegyrendszer, benzin- és áramhiány jellemezte a felbomlás előtt Jugoszláviát, amely egykor a magyarok számára a nyugatihoz hasonló életszínvonalat képviselt. A jugoszláv modell tehát csődöt mondott a hetvenes-nyolcvanas években, és a kiút a csődből csak a privatizáció lehetett. Már Markovic is megpróbálkozott ezzel, de alóla kicsúszott a talaj. Politikáját – sikerrel – a horvát nacionalisták valósították meg a függetlenné válás után, 1993-tól.

Tudjman akkori horvát elnök állítólag majdnem Markovicot is visszahívta Zágrábba miniszterelnöknek (Markovic szövetségi kormányfősége előtt, még a kommunista Jugoszláviában volt horvát tagköztársasági miniszterelnök is), ám végül egy másik politikus „zavarta le” a piaci reformokat Horvátországban. Nemzetállami keretek között ugyanis Nikica Valentic kormányfő idején (1993-1995) megállították az inflációt, beindították a privatizációt és bevezették be az új fizetőeszközt, a kunát is.

Mára pedig a horvátok ott tartanak, hogy az euró bevezetését 2023-ra tervezik.

Éppen a privatizáció és a gazdasági hatékonyság szempontjából fontos Szilágyi Imre történész elemzése a szlovén magánosításról is. A privatizációt ott a vállalati vezetés hajtotta végre, de „ezt egyrészt szigorúan ellenőrizték, másrészt a lakosságot sem zárták ki belőle” (ingyen szétosztott részjegyekkel indult a privatizáció első fázisa, és ebbe minden szlovén állampolgár bekapcsolódhatott). Ez a megoldás lelassította a privatizációt, de kisebb megrázkódtatást okozott, mint a régió többi országában lezajlott magánosítás. A szlovén gazdaság ezután gyorsan kiheverte az átalakulás és a piacvesztés bajait, és az 1990-es években Szlovénia az egyik leggyorsabban fejlődő ország lett a térségben, „dacára annak, hogy 2000 elejéig nem igyekeztek bevonni a külföldi tőkét”.HIRDETÉSpowered by Rubicon Project

A gyors fejlődés oka Szilágyi szerint az, hogy az „ország a Nyugat felé a szocializmus idején is nyitott volt, fejlett a munkakultúra”, illetve a választott átalakítási modell „elnyerte az emberek rokonszenvét”. Harmadszor, „a szocialista önigazgatás idején szerzett tapasztalatok alapján, valamint a jelenkori német mintát követve az alkalmazottakat is bevonják a vállalatok ellenőrzésébe”, s az átalakítás során a szociális szempontokat is igyekeztek figyelembe venni.

A privatizáció megerősítette tehát azt a hosszú távú szlovén szemléletet, hogy a társadalmi különbségeket csökkenteni kell. Nemzetközi statisztikákból tudjuk, hogy

Szlovénia a világ egyik legegyenlőbb országa lett függetlenségének kivívása után.  A vagyon- és jövedelemelosztás a skandináv országokéhoz hasonlóan igazságosabbnak tekinthető Szlovéniában, mint térségünk sok más államában.

PETER TURNLEY / CORBIS / VCG / GETTY IMAGESEgy férfi szlovén zászlót tart a levegőbe a függetlenségi mozgalom megünneplésé alkalmából

Gazdag szlovénok, szegényebb horvátok

Ma már Szlovénia és Horvátország is az EU és a NATO tagja, stabilitásuk tehát nemzetközileg is elismert, sőt garantált. És bár a horvátok csak készülnek az euró bevezetésére, a szlovénok ezt már 2007-ben megtették.

A szlovénok gazdagságát több mutató is jelzi. Egy főre jutó GDP-jük 25 ezer dollár fölött jár, míg a magyar ennél mintegy 9200 dollárral kevesebb: a 15 900 dollárt közelíti. Igaz, megelőzzük a horvátokat, akiknek a fajlagos GDP-je 13 800 dollár a Világbank adatai szerint.

A szlovén egy főre jutó bruttó hazai termék a függetlenség óta megnégyszereződött, és az átlagbér is jelentősen növekedett, euróban számítva – igaz a polgárháborús 1991-es helyzethez viszonyítva – majdnem 30-szorosára emelkedett, 43 euróról 1278 euróra.

Siol.net most megnézte azt is, hogy mit engedhettek meg maguknak a szlovénok harminc évvel ezelőtt az átlagfizetésükből, és mire jutnának ma a nominálisan 27-szer, reálértéken azonban csak kétszer nagyobb (102 százalékkal megnövekedett) átlagkeresetükkel. A reálérték mutatja, hogy a fogyasztásban természetesen nem lett 27-szeres különbség 1991 óta. Így például 1991-ben az átlagfizetésből 379 kiló kenyeret vehettek volna a szlovénok, 2020-ban pedig 449 kilót. Krumpliból 787 kilót vehettek volna 1991-ben a szlovénok, most viszont már majdnem a dupláját, 1570 kilót vásárolhatnának belőle.HIRDETÉSpowered by Rubicon Project

Harminc éve 17-szer mehettek volna fodrászhoz havonta a szlovén nők, tavaly viszont már 36-szor. Ennek oka az, hogy az infláció Szlovéniában harminc év alatt nem volt akkora, mint a keresetek növekedése. A bérek 27-szeresükre, az árak valamivel több mint 24-szeresükre emelkedtek ennyi idő alatt. A kenyér esetében még ennél is kisebb volt a növekedés: annak ára 21-szeresére nőtt.

Ha pedig valaki a harminc évvel ezelőtti Ljubljanát, a szlovén fővárost akarja összehasonlítani a maival, akkor itt nézegethet képeket. A szokásos „tologatós” módszerrel vethetjük össze az ugyanarról a helyszínről három évtized különbséggel készült fotókat. Manapság kicsit kevesebb a gépfegyver, a Zastava autóreklám és a Tomos kismotorhirdetés a felvételeken, viszont több a modern irodaépület.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük