Mégis miért teszik ezt magukkal a balett táncosok?

Sharing is caring!

A címben felbukkanó „ez” egy balett táncos képzése és karrierje során nagyon sok mindent jelenthet – az önfeláldozástól és önsanyargatástól kezdve az önmegvalósításon, esetleg önámításon át a színpadi eufóriáig.

© hvg könyvek

Miből lesz a balett táncos? Czank Lívia könyve ezt a kérdést próbálja meg körbejárni azzal a kézenfekvőnek tűnő módszerrel, hogy végigköveti a Magyar Táncművészeti Egyetem egy évét – ha úgy tetszik négy évszakát, ahogy a könyvét is strukturálja –, mégpedig a különböző évfolyamok küzdésein és sikerélményein keresztül. A HVG Könyvek gondozásában megjelent Szép, zárt világ egy naplószerű szöveg, sok-sok Instagram-kompatibilis fotóval, amelyben kis- és nagyobb diákok, szülők, mesterek és néha az intézmény falai közé szinte beköltöző szerző élményei és gondolatai jelennek meg az épp zajló események tükrében – a felvételitől kezdve a kollégiumba való beköltözésen, az órák embert próbáló gyakorlásán át a színpadi fellépésekig és versenyekig.

Kultúrafogyasztóként alapesetben ennek a hosszú útnak a sokadik állomását látjuk, amikor jegyet váltunk egy előadásra. És a jeggyel mintha az ámulatba esésre is befizetnénk, a nézőtér kényelméből nehéz ugyanis megérteni és átélni mindazt a munkát, ami egy-egy ugrásban vagy forgásban benne van. A balettnek így alakult ki egyfajta misztériuma: nézzük, de annyira nem e világinak tűnik, hogy felfogni nem tudjuk, hogyan születik meg egy-egy mozdulat. Czank Lívia könyve ezeknek a mozdulatoknak a nagyon kezdeti kialakulásába próbál meg betekintést nyújtani. Ha nem a dokumentarista eszköztárával dolgozna, akkor talán egy fejlődésregény született volna ezekből a találkozásokból, de a coming-of-age mint jelző így is végigkíséri a fejezeteket.

© Czank Lívia

Czank Lívia, mint a könyv elején írja, a 2018/2019-es tanévben mindennap ott volt a növendékekkel a balett-termekben és a kulisszában. Látta a legkisebbek első balettóráját és a végzős hallgatók vizsgakoncertjét is. A kettő között van kilenc év, amikor ezek a gyerekek – és a családjuk – mindent egy lapra tesznek fel.

„Itt tízévesen hozunk egy döntést az életünkről. Ki az az elvetemült még rajtunk kívül, aki ilyen fiatalon ilyen komoly felelősséget vállal?!” – kérdezi a könyv vége felé a képzést már maga mögött, a karriert viszont még maga előtt tudó Horváth Péter.

A könyv egyik erőssége, hogy ebbe a különleges, egyszerre gyerekes és vérprofi világba enged betekintést, amelyben visszatérő felismerés, hogy a balett az élsport és a művészet olyan keveréke, amely akkor lesz színpadképes, ha valaki az életét teszi fel rá. Ebbe az életútba nem nehéz valamiféle rendkívüliséget belelátni, például azért, mert a balett iránti elhivatottság már öt-hat éves korban jelentkezik, a felvételiről pedig általában kilencévesen döntenek a gyerekek, meg persze a szülők – akik, mondani sem kell, szintén nagy terhet és felelősséget vesznek ezzel a nyakukba. Merthogy egy kilencéves gyerekről nagyon nehéz megmondani, hogy bírni fogja-e a fizikai terhelést, eléggé érett lesz-e a lelke a professzionális balett-képzéshez.

© Czank Lívia

A kétkedés a szerzőben is megfogalmazódott, hogy ezek a gyerekek eleinte talán nem is tudják, hogy mire vállalkoznak, és néhány hét után jó részük biztosan abbahagyja majd a képzést, de ez a feltevés nem állta ki a valóság próbáját: a gyerekek maradtak a balettrúdnál, és egyre elszántabbak lettek.

Azt az elsők között kell megtanulniuk, hogy stabilan álljanak a lábukon – és innentől ez kicsit már az élet metaforája is. A stabilitásra szükség is van, mert a döntések súlya mintha folyamatosan nehezedne rájuk, miközben nekik épp súlytalanul kell lebegniük a gyakorlatok és a koreográfiák során.

© Czank Lívia

A balett légiességének könnyű bedőlni, és a könyvben szó esik arról is, hogy a hozzá kapcsolódó rózsaszín álomvilág biztonságérzetet ad a gyerekeknek, de az oktatás nyilván azzal a nem titkolt szándékkal zajlik, hogy a táncból életpálya legyen. Ekkor azonban, ahogy az egyik oktató mondja a könyvben, beszélni kell a rózsaszín világ mögötti valóságról is, nem lehet tabutéma a vizsga vagy az esetleges elbocsátás sem – ezekből a beszélgetésekből egy tízévest sem kell kizárni. Hiszen később össze kell egyeztetniük azt, hogy ez a valóság fogja meghatározni a mindennapjaikat, és ahogy az egyik növendék fogalmaz:

A minimum elvárás a százszázalékos teljesítmény, de mindennap egy kicsit többet és jobban kell teljesítenünk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.

„Tesóm beszólt, hogy balettozom, és az milyen lányos”

A balett misztériumát részben az adja, hogy bele sem tudunk gondolni, milyen erőfeszítések árán jutnak el a táncosok addig, hogy lebegjenek a színpadon. Ezt a folyamatot próbálja a maga valóságosságában és nyersességében megragadni a Három tánc című dokumentumfilm, amelyet szombattól nézhetnek meg a hvg360-on.

És miközben az emberi test csodákra képes, sokszor nagyokat is kell küzdeni vele. Ezeknek a küzdelmeknek egy jó része – mint sok minden más az életben – fejben dől el. A könyv nem csinál titkot abból, hogy a növendékeknek sokszor mennyire ellentmondásos a kapcsolatuk a testükkel és a testsúlyukkal. A képzés során ráadásul 10 évesből 18-19 évessé fejlődnek, vagyis egy teljesen más testben hagyják el az intézményt, mint amivel megérkeztek oda.

Egy olyan területről beszélünk, ahol a felvételi részét képezi az anatómiai alkalmasság – abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az ortopédiai eltérések és más deformitások, a kötőszöveti lazaság, a csípő felépítése befolyásolhatják a mozgást, és azt is, hogy valakinek milyen kilátásai vannak profi táncosként, nem is szólva arról a megfelelő adottságok hiányában számos sérülés alakulhat ki, amit mindenki szeretne elkerülni.

© Czank Lívia

De mivel ezek a fiatalok a testükkel is dolgoznak, nemcsak a fejükkel, a szó szoros és átvitt értelmében is érzik a súlyukat. (Ha mégsem akarnák, létezik az úgynevezett alkati figyelmeztető, amellyel hivatalossá válik az érzés.) A megszólalók őszintén beszélnek a fogyókúrás kísérletezésekről, a sokszor a mesterek által beindított vagy felerősített testképzavarokról. „De meg kell értenie annak, aki nem a mi világunkban él, hogy mindennap feszes dresszben állni a tükör előtt nagyon-nagyon nehéz. Semmi sem marad rejtve” – magyarázza az egyik növendék.

A balettben nem mindenki ugyanarról a startvonalról indul, ráadásul nemcsak a testük, hanem a képességeik is folyamatos változásban vannak.

A kicsiknek meg kell tanulniuk, hogy mi az igazi fájdalom, és mit neveznek a munkával járó izomláznak. A nagyoknak már azt kell megtanulniuk, hogy az igazi fájdalmakat ne írják felül.

© Czank Lívia

Mind a két folyamatban nagyon fontos szerep jut a mestereknek, akiknek ezek a gyerekek testileg és lelkileg is ki vannak szolgáltatva, és akikben kénytelenek csukott szemmel is megbízni. A módszerek pedig az évek során nem mindig szolgálták meg ezt a bizalmat. A könyv szereplői sokszor csak érintőlegesen emlegetik ezeket a visszásságokat, az egyik növendék például csak azért mer mesélni – név nélkül még így is – a régi mesternőjéről, mert már nem tanít ott, de „Az az év borzasztó volt! Állandóan a hibáinkat sorolta, soha nem dicsért minket. (…) Szinte az egész évfolyam depressziós volt. Mai napig testképzavarom van” – fogalmaz meg meglehetősen súlyos vádakat.

Az, hogy meddig lehet elmenni és milyen módszereket lehet alkalmazni, a könyvben megszólaló mestereket is foglalkoztatja, és ebben a pedagógusi önvizsgálatban benne van a saját múltjuk is. „A tanításomat erősen befolyásolja, hogy milyen helyzetekben éreztem, hogy jól bánnak velem, és mikor nem. Az utóbbit kijavítva tudom átadni a lányaimnak. Nagyon őszinte vagyok velük. El szoktam mondani, hogy »Lányok, ez most vállalhatatlan volt«. (…) A mesterek kicsit pszichológusok is, nyilván megválasztom a keretet, hogyan korrigáljak, és van, amikor kőkeményen le kell szidnom valakit, de nem alázom meg, ez fontos” – jön át a generációkon keresztül közvetített hozzállás átalakulása Volf Katalin mesternő szavaiból.

© Czank Lívia

Egy másik mesternő, Tóth Eszter is hasonló önreflexióval próbál meg tanítani. „Azt hisszük, mi már másképp csináljuk, de a tudatalattimból mégis volt, hogy előjöttek a régi minták. (…) Nem akarom ugyanazokat a negatív gondolatokat átadni, amiket én kaptam. Belépek az intézménybe, ahol van egy intézményi elvárás is, és én meg is akarok felelni ennek az elvárásnak, de

ez nem jelentheti, hogy ugyanazt a mintát kell továbbvinni.

Ami már csak azért is fontos lenne, mert egy ilyen álomnak egyébként is nagy ára van.

Facebook Comments