Megszületni, felnőni, megházasodni. Ennyi?

Sharing is caring!

Remélem, ez egy ígéretes kezdet… Annyi kezdetünk volt már, de mindig csak a kezdetek. Mindig ugyanaz történik. Kezdetek, igazság nélkül, befejezések nélkül. Isten adja, hogy ezúttal másképp legyen

– erről beszélget Fadwa és Halima, két líbiai nő Naziha Arebi rendező kamerája előtt, amikor bekapcsolódunk a Szabad a pálya (Freedom Fields) című dokumentumfilmbe. Reményteli hangulat uralkodik, a Moammer Kadhafi diktatúrájának megdöntése utáni eufóriában Fadwa és Halima úgy érzi, minden lehetséges. Egészen konkrét célokért küzdöttek eddig, de hiába. Mindketten tagjai ugyanis a líbiai női futballválogatottnak, amely már jóval a 2011-es felkelés előtt létezett, ám a csapat hiába töltött éveket az edzéssel, soha nem játszhatott versenyszerű körülmények között.

A forradalom után úgy tűnik, végre beteljesülhet az álmuk, meghatározó szereplői lehetnek ennek a férfiak által uralt színtérnek, és a nemzetközi porondon is képviselhetik az országukat. Naziha Arebi – aki bevallottan azért kezdte el forgatni a filmet, mert úgy tűnt, ebben az örömteli időszakban végre játszhatnak a nők, ő pedig rögzítheti az első igazi meccsüket – három szereplőn keresztül enged betekintést a focicsapat életébe, több mint öt éven keresztül. A rendező egyébként líbiai apa és brit anya gyermeke, az Egyesült Királyságban nőtt fel, de a forradalom idején Líbiába költözött, így talált rá a női focicsapatra is.

Közzétette:

Freedom Fields Film – 2018. november 28., szerda

Fadwa olajmérnökként dolgozik, Halima, a kapus pedig orvostanhallgató. A falát Lionel Messi és Tarik El Taib líbiai futballikon fotói díszítik. Házasságról ábrándozik. Ilyenkor a hangjában örömmel vegyes keserűséget hallani, gyorsan hozzáteszi ugyanis, hogy eddig mindenkinek abba kellett hagynia a játékot, aki férjez ment. „Otthont és családot szeretnék. De azt még jobban szeretném, hogy a nők helyzete javuljon” – mondja. A harmadik főszereplő Nama, ő úgynevezett belső menekültként egy ideiglenes táborban él, miután az egykor 30 ezer lelket számláló Tawerghát neki és a családjának is el kellett hagynia.

A forradalom után egy évvel a líbiai labdarúgó-szövetség végre engedélyezte a csapatnak, hogy részt vegyen egy németországi tornamérkőzésen, ahol más arab női együttesekkel küzdhet meg, ennek hírére azonban rémes támadássorozat indul ellenük a közösségi médiában, az Anszár al-Saría nevű szélsőséges fegyveres szervezet pedig egyre nagyobb fenyegetést jelent a számukra, ők ugyanis „elutasítanak mindent, amit a nyugatosítás erkölcstelen hívei művelnek a nők szabadságának ürügyén.”

After seeing the film people often come away wanting to do something, which is GREAT! And this is how… The awesome…

Közzétette: Freedom Fields Film – 2019. június 4., kedd

Naziha Arebi erős képekkel mutatja be a nézőknek a támadássorozatot, és főleg azt, hogy hiába gondolják sokan, hogy a focicsapat lehet az „új Líbia úttörője”, a közvélemény támogatását nem élvezhetik a játékosok, a legtöbben (még néhány családtagjuk is) lezavarnák őket a pályáról, hogy inkább otthont teremtsenek és férjhez menjenek.

Nem a foci a bajuk, vagy hogy a lányok fociznak. A bajuk az, hogy ha hagyják focizni a lányokat, az azt jelenti, hogy hagyniuk kell őket kosárlabdázni, röplabdázni, úszni, hagyniuk kell, hogy egy csomó dolgot megtegyenek

– mondja Fadwa, megágyazva ezzel több későbbi, kisbuszban elhangzó beszélgetésnek is, amelyben a futballisták arról számolnak be, a családjuk nagy része nem ellenzi ugyan a focizást, de kétségeik vannak afelől, hogy „rendes ruhában játszanak-e majd”, és hogy a foci nem vonja-e el a figyelmüket az igazán fontos dolgokról.

„Megszületni és felnőni, hogy megházasodj. Ennyi. Ez az élet története. Ha nem mész keresztül ezen, akkor nem csináltad jól” – magyarázza a rendezőnek Fadwa. A válogatottnak tehát – azelőtt, hogy egyáltan ellenfél közelébe kerülne – meg kell küzdenie az erősen konzervatív társadalom rosszallásával is, saját szabadsága érdekében pedig szembe kell mennie a megszokott normákkal.

© Freedom Fields

A forradalom reménye azonban minden tekintetben elsorvadni látszik. Arebi kamerái akkor is jelen vannak, amikor kiderül, hogy a líbiai labdarúgó-szövetség mégsem engedi a csapatot a tornára: képviselői azzal érvelnek, hogy figyelembe vették a támadásokat, és a játékosok védelme érdekében döntöttek így. Persze, többször is hangsúlyozzák, hogy támogatják őket, de nem látszik, hogy ezeket a szavakat konkrét tettek is követnék.

Miután a nemzetközi porondról szóló álmok mellett a focicsapat is széthullott, Arebi kénytelen volt a három főszereplője pályán kívüli életét rögzíteni, és ennél jobbat nem is tehetett volna, a dokumentumfilmekhez képest a Szabad a pálya nemcsak a történetében, hanem a képi megvalósításban is gyönyörű, így semmi nem állít akadályt annak, hogy intim közelségbe kerüljünk a Fadwát, Halimát és Namát körülvevő világgal, a velük történő eseményekkel.

A dokumentumfilm néha már-már krimibe hajlóan izgalmas, egy ponton például Halima szeretne részt venni egy külföldi edzőképzésen, de teljesen abszurd bonyodalmakba ütközik a határátlépésnél. Hasonlóan erős jelenet az is, amelyben Namát látjuk egy látszólag átlagos estén az átmeneti táborban, de egy pillanat alatt minden elsötétül, és hirtelen csak kiabálást meg lövéseket lehet hallani mindenütt.

© Freedom Fields

A főszereplők többször is hangot adnak csalódottságuknak, annak, mennyire fáj a szívük az országon belüli folyamatos, fegyveres harcok miatt, amelyek aztán 2014-ben polgárháborúba torkollottak: és persze, ahogy Líbiában egyre jobban eszkalálódik a helyzet, a szereplőkön is nagyobb a nyomás, de Arebi nem arra hajt, hogy meghökkentse a nézőt: éppen azt szeretné megmutatni, hogy az összecsapások, az utcai harcok a hétköznapok részei. Még a film elején járunk, amikor egy baráti teázás alkalmával lövések dördülnek. Fadwa sóhajt egy nagyot, majd közli, hogy

ma felvarrta a gombjait.

A majdnem kétórás játékidő nehezen emészthető, komplex témákról beszél ugyan, de közben kirajzolódik az is, hogy Arebi mennyire közel került ezekhez a nőkhöz: a buszokban, autókban forgatott jelenetek néhány pillanat erejéig simán egy feel-good mozi benyomását keltik, fagylaltot esznek, egymásra licitálva pukkadoznak a röhögéstől, és szintén egy autóban történik a film egyik legkedvesebb jelenete is: amikor az örök optimista, mindig vigyorgó Halima a szerelmi életéről mesél, majd egy rögtönzött koncertet is ad Adele Someone Like You-jára.

Évek telnek el, mire a játékosok megint szervezkedni kezdenek, de ezúttal csak „privátban”, semmiképp nem a szövetség égisze alatt: elhatározzák, hogy a kockázatokat vállalva, a saját pénzükön utaznak el Libanonba, hogy ott játszhassanak más csapatokkal. Éjjelente, titokban gyakorolnak, megállíthatatlanul, és úgy tűnik, már-már néhány támogatót is sikerül szerezniük: amikor egy áramszünet miatt kialszik a reflektorfény a focipályán, az emberek körbeállnak az autóikkal, hogy a csapat a világítás segítségével játszhasson tovább. Persze, a futballszövetség idővel rájön, mi zajlik a hátuk mögött, és igyekszik kézbe venni az irányítást.

A Szabad a pálya remek dramaturgiai ívet rajzol fel, így nem lőjük le, mi történik velük ezután – gólparádéra és könnyes szemekre senki ne számítson, egy másfajta győzelmet viszont kétségkívül bezsebelhettek a játékosok. Egy olyasfajta győzelmet, amelynek a segítségével másoknak is beszélhetnek összetartásról, testvériségről, és arról, mekkora szükségünk van arra, hogy igazán reménykedhessünk valamiben.

A Szabad a pálya a Verzió Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál ideje alatt, online tekinthető meg.

Facebook Comments