„Minden beteget úgy ápolok, mintha a szüleim lennének” – átvezényelt nővér kéri, ne legyünk önzők

Sharing is caring!

A nekünk nyilatkozó vidéki szakápoló úgy látja, közeleg az összeomlás az egészségügyben. Szerinte most mindenki segíthet a szabályok betartásával

Az első hullám sem volt könnyű, de a mostani sokkal rosszabb – mondja egy név nélkül nyilatkozó ápoló, aki két járványkórházban is dolgozott. Most az eredeti munkahelyén van, mielőtt azonban az is covid-kórház lett, átvezényelték egy másikba, 60-70 kilométerre az otthonától.

Az ő esetében ez azt jelentette, hogy hajnal 4-kor kelt és este 11-re ért haza. Ezt a tartósan beteg kislánya mellett elviselhetetlennek érezte.

„Hazajöttem, nem engedett el, rám tekeredett, azt mondta, nem szeretem, azért megyek el. Azt érezte, hogy cserben hagyom. Sokszor üvöltött utánam és a lelkem kiszakadt mindig. Próbáltam elmagyarázni neki, muszáj menni, mert a nagyon beteg nénik, bácsik szeretnének egy pohár vizet és tiszta pelust. Nagyon nehezen, de kicsit elfogadta.”

Amíg tesztre várt, külön szobában aludt, és maszkban, fertőtlenítve járt a házban.

„Játszottunk is a szabadnapomon, de távolságtartóan. Ezt ő meg is értette. Azt mondta, hogy nem bánja, csak legyek itt vele, a közelében.”

Azt meséli, ebben a feszült légkörben sok volt a konfliktus otthon is. A szintén 12 órázó férjével is folyton veszekedtek, volt, hogy a válás is felmerült. Az sem segített, hogy átmenetileg a szüleihez költözött a teljes család, hogy legyen valaki a gyerekkel, amikor ők dolgoznak.

„A többszörösen súlyos beteg gyerek mellől nem helyezhettek volna át. Most már tudom a törvényt, és végre megértették a feletteseim is, másfél hónap után ennek vége. Ez a legnagyobb ajándék, hogy hazajöhettem. Élvezem, hogy újra a családdal vagyok, akkor is, ha most is sokat dolgozom, de nincs napi 3 óra utazás.”

14 óra beöltözve, maszkban

A kihelyezéskor semmilyen papírt sem kellett aláírnia, egy tájékoztatót kaptak, amin rajta volt, hogy a munkaadó marad a régi, és plusz pénz nem jár.

Eredetileg maximum 12 óra lehet egy műszak, de ott megesett, hogy 14 órát dolgoztak egyhuzamban. Ha a váltás idején új beteg jött, meghalt valaki, vagy épp romlott az állapota, és át kellett adni az intenzív osztálynak, esetleg késett a kollégák busza, akkor mindig maradni kellett.

Az első hullámban még 4-6 óránként kijöhettek a dolgozók az elkülönített részlegből, levehették a kezeslábast, maszkot és váltották egymást. Most ez nem mindig van így, a kórházak átrendezésétől is függ, mennyit mehetnek ki a fertőzött részlegből.

„Nálunk volt, hogy 14 órát bent töltöttünk egy ruhában, és abban az FFP3 maszkban, amiben lényegesen kevesebb levegőt lehet kapni.”

Azt mondja, a kezes-lábas alá van, ahol eldobható ruhát adnak, máshol moshatót. Ők maguk viszik az aláöltözetet. Ehhez neki külön mosógépe van. A kórházból hazahozott szennyest elzárva tartja 3 napig, aztán gondosan fertőtleníti. Korábban le kellett fürdeniük is a beöltözések előtt, ma már csak 15 perc van a a védőruhát felkapni.

Gyakran kekszet vittek be, mert nem volt idő kimenni enni sem.

„Van hordozható telefon, hogyha orvossal, kolléganővel kell beszélni. A szükséges gyógyszert, eszközt általában csak betették az ajtón belülre, és mi bevittük a fertőzött részre” – mondja.

Előfordult, hogy beugróként az intenzív osztályra küldték, amikor ott nem volt elég intenzíves szakápoló. Ő is szakápoló, csak nem diplomás, hanem okj-s.

„Dolgoztam hasonló fekvőosztályon, de ez itt teljesen más volt. A monitorokat, a vérnyomásmérőt, az EKG -t és minden eszközt a beteg körül, mindent ismerni kell. Egy ápoló hét-nyolc beteget visz, és van olyan, hogy egy orvos van két részlegen, az intenzíven és a Covidon is, azt sem tudják szegények, merre menjenek.”

A segédápolók mérhetik a lázat, vérnyomást, pulzust, szaturációt (a véroxigén szintjét), de a vérvétel, a gyógyszerbeadás, az intravénázás már szakmai rész.

„Láttam én már korábban olyat, hogy a beteg fél háta csúnya sebes volt. Itt a tüdőgyulladás véres, szagos váladéka, felfekvéstől véres sebei nem lepnek meg. Nem egyszerű, de ez a dolgunk.”

Alapvetően szerette a vele együtt dolgozókat, nagyon kedvesen fogadták és tanították őket, a többséggel jó volt együttműködni, de akadtak furcsaságok.

„Az intenzíven volt olyan orvos, aki nem ment be a betegekhez, telefonon beszéltünk vele mindig. Persze volt olyan lelkes is, aki hat-hétszer fürdött egymás után a fertőtlenítőben, bármikor jött, ha hívtuk.

A kihelyezett orvosok általában jók, de azért volt már plasztikai sebész is a csapatban. Rezidensek is vannak, akik, ha megkérdezik, mit tegyen, vagy ha nem érti, nem tudja, azt mondja az ápolónak, csinálja, ahogy szokta.”

Azt mondja, előfordult, hogy pozitív volt a beteg, de vállalta a házi karantént, így hazaküldték helyhiány miatt.

„Szociális otthonba is visszaküldtünk pozitív beteget. Nem tudom, hogy tudták kezelni karanténban” – mondja.

Olyat is látott, hogy olyan került vissza a kórházba, aki első hullámban beteg volt, most az intenzívre vitték. Akadtak szép gyógyulások is, a huszonévestől az idős emberekig.

„Na, ők nagyon hálásak. Olyan is akadt azért, aki azt mondja, hogy nélkülünk is meglett volna, persze ő nem látja, mennyit dolgoztunk vele, amikor rosszul volt.”

Szerinte a kórházakban a nővérekre hárul a munka nagy része.

Mi vagyunk ott, amikor a beteg sír, hogy nem akarok meghalni. Ezt végighallgatni, segíteni. Amikor megölelik az embert a furcsa ruhában, és azt mondják, hogy ne menjünk el, mert most csak mi vagyunk nekik. Jól esik, hogy kötődnek hozzánk, tőlünk erőt kapnak, reményt, hogy sikerülhet.”

A kis korlátozás helyett a nagyobbat kaphatjuk

Úgy látja, rossz a helyzet, de lesz rosszabb. Nem tudni, mi lesz fél óra múlva, vagy egy hét múlva. Szerinte közel az összeomlás az egészségügyben.

Azt mondja, ezt csak úgy lassíthatjuk, állíthatjuk meg, ha most nagyon fegyelmezettek vagyunk. Azt kéri mindenkitől, hogy tartsák be a szabályokat otthon, vásárlásnál, mindenütt. Használjanak maszkot, de rendesen, nem az orr alatt, és fertőtlenítsék a kezüket. Aki teheti, maradjon otthon.

„Mi is tehetünk róla, hogy ez így alakult. Nem kellett volna sokaknak azt mondani nyáron, hogy most azonnal Korfura kell utaznom. Ne legyünk önzők! Gondoljunk másra is! Akkor a kis korlátozás is sok volt, de ha most rosszabb lesz a helyzet, akkor hónapokra is lezárhatják az országot.”

A nehézségek közepette a felmondás eszébe sem jut.

„A családban többen is egészségügyi dolgozók vagyunk. Erre születtünk. Minden betegre úgy nézek, mintha a szüleim lennének. Mindig a maximumot adom, amíg bírom.”

via

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük