„Minden nap imádkozom, hogy ne kelljen többé idejönnöm” – a világ egyik legmérgezőbb helyén jártunk

 

Amikor először megláttam Agbogbloshie végtelennek tetsző hulladéktengerét az eget betöltő füstfelhő alatt, ami a horizonton égő máglyákból szállt fölé, rögtön megértettem, miért ragadt biblikus név a környékre. „Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is” – a bűnös városok pusztulásának leírása Mózes első könyvéből szinte hézagmentesen illik arra, ahogy a ghánai Szodoma és Gomorának nevezett negyed kinéz. Ennek a része a hulladéktelep is.

Szenvedünk itt. A legrosszabb a levegő: a füst beszáll a szívünkbe, és megbetegíti a testünket

– mondta Abdellah, aki egy félbevágott autóban él, pár tucat méterre onnan, ahol elektronikus hulladékot és kábeleket égetnek, hogy előcsalogassák azokból az értékes fémeket. A tüzek mellet nem is a 60 Celsius-fokos hőmérséklet a legelviselhetetlenebb, hanem a toxikus füst, ami forró gázokkal tölti meg a tüdőt, mérgező ízekkel kaparja a torkot, és tíz perc alatt az ájulás közelébe szédít. Abdellah itt él és dolgozik 11 éve burner boyként, azaz a szeméttelepi hierarchia – és tágabban a globális elektronikus hulladékipar – legalján.

Abdellah. A szerző felvétele.

Az évente tízmilliárd dollárokban mérhető iparág méretét segít megérteni, hogy a szektorban több pénz mozog, mint amennyi Ghána GDP-je. Erre lehetne legyinteni, de a 74. legtöbb bruttó hazai terméket termelő országról van szó, amivel megelőzi Bulgáriát, Horvátországot és Szlovéniát is. Amikor viszont újrahasznosításról van szó, akkor nem az ebből a mérhetetlen pénzből naponta csak néhány dollárt megkereső Abdellah és a többi burner boy jut eszünkbe, holott ők is a részei ennek a világméretű rendszernek, ami a napi megélhetésüket biztosítja ugyan, de az idő előtti halálukat is okozza.

Gyakran ezért azokat a fejlett államokat szokás okolni, ahonnan több tízezer tonna elektronikus hulladékot exportálnak szegényebb országokban. Azonban a helyzet nem ilyen egyszerű: Agbogbloshie-ba már Ghánán belülről érkezik a legtöbb kiszuperált elektronikus eszköz.

A gyilkos füst mindenhova utat talál

A Guineai-öböl partján elterülő főváros, Accra nem egy kifejezetten veszélyes hely, de ahogy minden nagyvárosban, vannak rázósabb helyek. Ilyen az Old Fadama nevű városrész is, ahová az 1960-as évektől kezdve költöztek az ország más pontjairól szegények a jobb élet reményében. Sokaknak nem jött össze, és a mocsaras részre épített bádog- és faviskók rengetege kiérdemelte a Szodoma és Gomora nevet az ott tanyát verő bűnözők, drogosok és prostituáltak miatt.

A nyolcvanas években úgy gondolták, ez jó szomszédság lesz egy hulladéktelepnek, amely aztán a kilencvenes években az e-hulladék megsokszorozódásának következményeként nőtt azzá, amit ma Agbogbloshie-ként ismerünk. A hulladékteleppé, ami befért a világ tíz legszennyezettebb helye közé, például Csernobil mellé. Vannak sokkal nagyobb szeméttelepek a világon – Kína ebben leköröz bárkit –, de ilyen szennyezett nincs még egy.

A szerző felvétele.

Agbogbloshie egy mérgező fenyegetés. Az e-hulladék elégetése mérgező füsttel jár, ami szétterjed az egész környéken, veszélyeztetve a városlakókat. A toxikus füst átszáll a szomszédos piacra, és beszivárog a talajba, ha esik az eső. Különböző vizsgálatok kimutatták, hogy a mérgező anyagok sokáig megmaradnak a talajban, valamint az élelmiszerekben is

– olvasható az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet jelentésében. Az égetés miatt többek között ólom, higany, arzén, kadmium, és dioxinok kerülnek a levegőbe, bőven a megengedett koncentráció fölött. Ezek rákot okoznak, légzőszervi- és keringési rendszeri megbetegedéseket, roncsolják az idegrendszert, szinte nincs olyan szerv, amit ne betegítenének meg az emberi testben. Nem is nagyon látni 30 évesnél idősebbeket a hulladéktelepen.

Accra egyik legnagyobb piaca éppen Agbogbloshie mellett van, ugyanis ez nem egy eldugott hely, körülbelül 15 perc alatt oda lehet autózni a belvárosból. A szeméttelepen belül is sajátos mikrotársadalom alakult ki az évek során: borbélyok és ételárusok, kecskék és szarvasmarhák téblábolnak a katódcsöves tévékből és régi nyomtatókból épített hegyek között. Agbogbloshie-t belakták annak ellenére, hogy milyen halálos vidék – természetesen azért, hogy az ott élők pénzt csináljanak abból, ami másnak szemét. Becslések szerint 80 ezer ember él a hulladéktelepből.

A burner boyoktól a mesterekig, és tovább a nagy cégekig

Hogy mi szeretnék lenni? Egy saját kereskedést szeretnék ott

– bökött a hulladéktelep bejárata felé Clement a tüzek mellől. Egy szál atlétában van, de így is izzadtságcseppek borítják a testét, rólam pedig úgy ömlik a víz, mint még soha: a ciklámen, kobaltkék és narancsszínű lángok mellett elviselhetetlen a hőség. Ezek a srácok pedig 10-12 órán át égetik itt minden nap a hulladékot.

Előkerül egy műanyagüveg, nekem is odanyújtják. „Igyál belőle, ez megvéd” – mondja Clement. Rettenetes, gyógyszer, cukor és alkohol íze van egyszerre. Fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat kevernek szeszbe és cukorszirupba, ami meg persze nem véd semmitől, de lehet, hogy elviselhetőbbé teszi a munkát. Nekem hányingerem lett tőle, de mindent meg lehet szokni.

Nem érzem jól magam, ha égetünk. Szédülök, hányingerem van

– mesélte Mohammed is egy talicska fémhulladékot tolva. Azt mondta, keveset keres, de abból sokat költ gyógyszerekre. Szerényen, halkan mondja, hogy még csak két éve van itt, de reméli, hogy egyszer saját üzlete lesz, és ő is a bejárat felé mutat.

Mohammed. A szerző felvétele.

A bejárat mellett székelnek a hulladékkereskedők, őket nevezik mestereknek. Miközben beszélgettem a két fiúval, egy harmadik jött oda azzal, hogy „A mester beszélni szeretne veled”. Amikor felnéztem, egy pocakos férfi intett maga felé, lustán mozgatva a kezét, mint akinek nem szokás ellentmondani. Egy iskolapadba préselte magát, minden lélegzetvételnél megemelte a hasa az előtte lévő kis asztalkát. Többet kérdezett, mint elárult, érezhető volt, nem tetszik neki, hogy egy idegen szimatol a birodalmában.

Meg lehet ebből élni

– mondta talányosan, amikor azt próbáltam megtudni, mennyit keres a fémkereskedéssel.

Az Agbogbloshie-ról szóló tanulmányokban havi 1000 és 3000 dollár közé teszik a mesterek keresetét, az tényleg nem rossz pénz.

A mester. A szerző felvétele

Körülötte dolgoznak a „fiúk”, a mester beosztottjai, akik kalapáccsal vernek szét mindenfélét. „11 órát dolgozok minden nap, kivéve vasárnap” – mondja a 24 éves Ismael. Ezért a munkáért naponta 40 cedit, úgy 2000 forintot kap a mestertől. A mellette kalapáló Rachid 2006 óta, 16 éves kora óta dolgozik a mesternek.

Nem azért jövünk Accrába, mert szeretünk itt lenni, hanem azért, mert otthon még ennyi pénz sem keresnénk. Itt még lakbért is fizetünk, de emellett tudunk hazaküldeni pénzt, hogy a kistestvéreink tudjanak iskolába járni

– magyarázta Rachid, aki ugyanúgy Ghána északi régiójából származik, mint szinte mindenki, aki Agbobloshie-ban dolgozik.

Az ország északi régiója már szavanna, ahol szegényen terem a föld. Főleg jamgyökér, kukorica, és batáta termesztésével foglalkoznak, de mivel a fogamzásgátlás nem elterjedt, a talaj pedig egyre rosszabbul terem az egyre gyakoribb szárazságok miatt, az idősebb fiúk tinédzserkorukban a fővárosba mennek munkát keresni, hogy támogassák a családjukat. És ha nem jön össze más, akkor tudják, hogy ott van Agbogbloshie.

A szerző felvétele.

Az anyád, az apád nincs veled, ezért harcolnod kell. És harcolni fogsz, mert arra gondolsz, hogy a testvéreidnek legyen jobb

–  mondta Abdellah, aki a többi fiúhoz hasonlóan alig járt iskolába, mert inkább a fővárosba ment pénzt keresni. Nem küldték, ő érezte úgy, hogy ez a felelős döntés.

Accrába érkezve ezek a tinédzserek akár nyolcan, tízen bérelnek egyetlen szobát, és az évek múlásával sem lesz sokkal jobb a helyzetük. De úgyis csak aludni járnak haza, mert reggeltől estig a hulladéktelepen dolgoznak, általában 12 órát.

A burner boyok még rosszabbul keresnek, mint akik mechanikusan bontják a hulladékot egy mesternek: átlagban 20-30 cedit (1000-1500 forintot) naponta, attól függően, hogy milyen és mennyi fémet sikerül kiégetniük az alkatrészekből. Valószínűleg nem is tudják, hogy mekkora profitot hajtanak ilyen kevés pénzért, az egészségüket tönkretéve másoknak.

És még csak nem is a mestereknek, akik szintén nem árulják túl drágán a fémeket. A nagy nyereség azoknál a nemzetközi cégeknél realizálódik, akik gyorsan kapcsoltak, amikor elindult az e-hulladék a harmadik világba, mert tudták, hogy azokban még rengeteg értékes anyag van, amit újra fel lehet használni.

Egy tonna e-hulladékban bármilyen fémből több van, mint egy tonna ércben. Világszinten évente 50 millió tonna e-hulladékot termelünk, ebből körülbelül 250 ezer tonna jut Ghánába, a nagy része Agbogbloshie-ba.

„A pénzért jöttem” – mondta Moses, aki eldobált kókuszhéjak között bányászott elégethető alkatrész után. A  két éve itt dolgozó 18 éves fiúhoz hasonlóan az e-hulladékot újrahasznosító amerikai, német, dél-korai, és kínai elektronikai cégek is a pénzért vannak Agbobloshie-ban, de a rendszer két végpontja között mérhetetlen a távolság.

De mi történik a Nokia, a Sony, a Dell, a Philips, a Canon, a Siemens és más világmárkák termékeivel, amíg a gyártósorról el nem érnek Clement, Moses, Mohammed és Abdellah tűzrakásáig?

A szerző felvétele.

Ha kidobjuk a tévét, azt még használják, mielőtt elégetik

Az Ipen és a Basel Action Network tavalyi jelentése szerint Agbogbloshie-ban az okozza a gondot, hogy a gazdag országokban kidobáljuk a megunt elektronikus eszközeinket, ezektől pedig úgy a legolcsóbb megszabadulni, ha konténerekbe pakolják a hulladékot, és elhajóztatják a sok millió tonnányi használhatatlan, mobiltelefont, porszívót, tévét, mosógépet, és mi egyebet oda, ahol nincs szem előtt, például Ghánába. Teszik ezt mindezt a Bázeli Egyezmény ellenére, ami tiltja az e-hulladék exportját.

Könnyen hihető magyarázat: a profitorientált cégeket, ha igyekeznek is zöldre mosni magukat, kevéssé szokta érdekelni a környezet, általában a legolcsóbb megoldást keresik. Azonban Agbogbloshie csak kisebb részben ezeknek a cégeknek a sara, ugyanis az e-hulladék úgy 80 százaléka Ghánából kerül ide. Az autóalkatrészekről és más fémhulladékról nem is beszélve, amiből talán még többet hordanak ide, mint e-hulladékból.

Miért importál Ghána olyan szállítmányokat, amelyekben javítható vagy idejétmúlt elektronikus eszközök közé keverik az így kiszűrhetetlen hulladékot? Azért, mert hatalmas használt elektronikusáru-piac van az országban, ahogy Afrikában sok helyen. Ez pedig nem fekete-fehér dolog. Ezt a piacot az mozgatja, hogy a gazdagabb országokban alig javíttatnak valamit, mert sokszor egyszerűbbnek tűnik – főleg az olcsóbb eszközöknél –, ha inkább újat vesz az ember. Vagy egyszerűen csak az újabb, a jobb kell, a régi pedig megy a kukába.

Moses (a bal szélen pirosban) és két barátja. A szerző felvétele.

A kuka tartalma azonban nem használhatatlan: egy kis bütykölés után már nézheti a régi tévénken egy accrai család a kedvenc szappanoperáját, vagy ami fontosabb az ország gazdasága szempontjából, beüzemelik a cégünktől leselejtezett monitorokat, számítógépeket egy ghánai vállalkozásnál.  Így tudják megfizetni a ghánaiak az elektronikus eszközöket, így jutnak hozzá a cégek a munkához szükséges gépekhez, így lehet laptopja egy ghánai egyetemistának. Aztán persze ezek is tönkremennek előbb-utóbb – mivel régiek, inkább előbb –, és akkor irány Agbobloshie.

Kwabena Frimpong Boateng, Ghána környezetért is felelős minisztere tavaly nyáron büszkén jelentette be, hogy már nem égetnek el semmit Agbobloshie-ban, úgyhogy nem érdemes többet odamenniük az újságíróknak, telepítettek „kábelbelező gépeket”, amik feleslegessé teszik a tűzgyújtást. Mint a képek is bizonyítják, ez nem így van. Akikkel beszéltem, azt mondták, vannak ilyen gépek, de nem sok hasznuk van: lassúak, és az égetés hatékonyabb is.

Az elektronikai eszközök hasznosításából mindenki profitál a környezetet és a ranglétra legalján aprópénzért dolgozókat kivéve. Boldog emberrel Agbobloshie-ban nem találkoztam.

A szerző felvétele.

Megpróbáltam találni egy jó munkát, de nem találtam jobbat. Még most is keresek, és bármit elfogadnék, csak ne ez legyen. Minden nap imádkozom, hogy többé ne kelljen idejönnöm

– mondta Clement, miközben olykor rutinszerűen egy fémrúddal megforgatta a kábeleket a máglyán.

Minden Agbobloshie-ban dolgozó burner boy ugyanilyen fakó hangon beszélt, a szemüket lesütve vagy a távolba fúrva, mintha szégyellniük kellene a munkájukat, miközben a családjuk fenntartásáért áldozták fel magukat. A 18 éves Moses sem büszkén jelentette ki, hogy az ő keresete kell a családja túléléshez, csak beletörődve, ugyanolyan vigasztalhatatlanul halkan mondta, mint amikor arról beszélt, hogy nincsenek igazán álmai, és fogalma sincsen, hogyan léphetne tovább.

Amikor utoljára néztem végig Agbobloshie végtelennek tetsző hulladéktengerén az eget betöltő füstfelhő alatt, ami a horizonton égő máglyákból száll fölé, akkor már a füstben bolyongó alakok között ugrált a tekintetem. Hunyorítva próbáltam kivenni, melyik lehet Moses, Clement, Rachid, Ismael, Abdellah és Mohammed. Elhessegettem a Szodoma és Gomora képet, mert nincs olyan hely a Bibliában, ami olyan borzalmas, mint ami ezeknek az embereknek jutott osztályrészül.

A szerző felvétele.

A kiemelt képen Clement a tüzek mellett. A szerző felvétele.

Mi a véleménye a témáról?