„Minél nyomorultabb egy nemzet, annál inkább ünnepli a hőseit”

 

Sportágam nimbuszát a hatvanas években az első aranygeneráció, a Balczó András, Móna István, Dr. Török Ferenc hármas építette masszív alapokra, amire 1985-től a Fábián László, Martinek János, Mizsér Attila trió húzott rá még egy-két szintet. Tudtam azt is, tanulnom kötelező. „A magyar válogatott öttusázók – de a vívók és vízilabdázók is – egyetemet végzett emberek, igazi győztesek, mindig nyernek” – eképpen szólt a sztereotípia az átkosban, amikor az élsportolókat úgy általában piedesztálra emelte a rendszer.

A politika jótékony hátszele

Ilyen hátszéllel – ma ezt már ki tudja, miért szeretik megfelelési kényszernek, hovatovább tehernek nevezni –, az 1988-as szöuli olimpia dupla aranya után, alig egy esztendőnyi válogatottsággal a hátam mögött, zöldfülűként készültem az 1989-es budapesti öttusa világbajnokságra.

Persze az élsportoló sokkal pragmatikusabb, ifjú titánként én sem foglalkoztam ilyen magasztos gondolatokkal. Sportolóként nem érzékeltem a politika általi évtizedes kiválasztottságot, ahogy a rendszerváltás szele sem érintett meg. Fel sem tűnt, hogy az ország gazdasági válságban van, már-már fizetésképtelen, ahogy annak a jelentőségét sem érzékeltem, mi ez az új párt, az MDF, amely lényegében véget vetett az egypártrendszernek. Nem láttam át, mekkora szó a magát függetlennek hirdető napilap, a Mai nap elindulása, ahogy a kerekasztalról is hamarabb ugrott be Artúr király, mint az ellenzék.

Az is csak formalitásként hatott, hogy 1988. január 1-jén bevezették a személyi jövedelemadót és az állampolgársággal járó, a világ összes országába érvényes világútlevelet. Korábban is évente többször utazhattam külföldre, ahol a rutinos kollégák megtanítottak, mit kell hozni nyugatról, mit kell vinni keletre és onnan haza, avagy hogyan lehet megsokszorozni a jövedelmet csencseléssel.

Függetlenül attól, hogy bruttó és nettó bérről beszéltek immár, ha nem is éltünk nagy lábon, de

élsportolói létem anyagi téren maximálisan kiszámíthatónak, családalapításra is alkalmasnak tűnt.

Amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre a rádióban 1956-ot népfelkelésnek nevezte, nekem nem ettől szökött magasba a pulzusom, hanem mert Barcelonában éppen fölfelé futottam a Tibidabóra, ahol Dr. Török Ferenc szövetségi kapitány már várt a kisbusszal, de ha nem teljesítettem a szintidőt, visszafelé is lábon tehettem meg az utat a táborig.

Normál esetben a sportoló nem foglalkozik a politikával. Fábián és Martinek honvédosként, Mizsér és jómagam dózsásként csak annyit tudtunk, jó dolgunk van. A profizmus ugyan tiltott intézménynek számított a szocializmusban, de mi HM vagy BM polgári alkalmazottként, netán egyéb sportállásban mégis tisztes fizetést kaptunk az edzésért cserébe.

Kizárólag az öttusával kellett foglalkoznunk. Egyet láttam, a lényeget: 1989. augusztusában világbajnokság lesz Budapesten, és nekem úgy kell edzenem, olyan eredményeket kell elérnem a válogató versenyeken, hogy bekerüljek a négyfős csapatba.

Augusztus 29., megnyitó a Vörösmarty téren

Az öttusa szinte az egyetlen klasszikus magyar sikersport, amely mit sem változott a tovatűnő évtizedek alatt; legalábbis nem vált a legjobbjainak extra megélhetést biztosító profi sporttá, mint mondjuk az úszás, az atlétika vagy az ökölvívás.

Ugyan egyéni sportról beszélünk, a nyolcvanas években a válogatottak mégis központosítva, az egyesületek legjobbjait egy csapatba gyűjtve készültek. Dr. Török átlag napi 4-5 edzést írt elő, de a januárból februárba átnyúló barcelonai, majd később a tatai edzőtáborok alkalmával az edzői stáb által felügyelt penzum mindent figyelembe véve 7-8-ra is felszaladt.

Az öttusázó – az ’50-es évek sztahanovistáinak, majd később a legvidámabb barakk ideálja – kemény melós, aki a siker érdekében napi 8-12 óra munkát kell(ene) beletegyen a testébe. Tengernyi izzadságcsepp egy nemzetközi szinten totál amatőr sportág babérkoszorújáért.

Ennek ellenére (vagy a kor politikai szemlélete szerint éppen ezért) válogatott öttusázónak lenni sokkal magasabb polcot jelentett, mint manapság. A 31. férfi öttusa-világbajnokságra is az év sporteseményeként tekintett mindenki. Kiváltképp a szöuli hősök miatt.

A válogatott az utolsó simításokat már a Margitszigeti Sportuszoda bentlakásos táborban végezte el. Dr. Török igencsak kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően a pesti oldalon található Honvéd Tiszti Házban, királyi kiszolgálással vacsoráztunk minden este.

A szerző archívumából

Sztárokként kezeltek bennünket. A szigeten egyszer megjelent egy, a holdudvarát látva fontosnak tűnő ember, csakhogy sok sikert kívánjon és megkérdezze, minden rendben van-e, nincs-e szükségünk valamire. Valaki megsúgta, figyeljek, mert Horváth István belügyminiszter az. Vitray Tamás gödi otthonában látta vendégül a válogatottat, mert bár Szöulból is ő tudósította Martinek és a csapat aranyát, de a hiteles közvetítés érdekében még jobban meg akart ismerni bennünket. Pozsgay Imre a lovaglás versenynapján jelent meg és beszélgetett el velünk. Csoda hát, ha bármit ejtettünk ki a szánkon, azt megkaptuk?

Talán éppen e nagy felhajtásnak volt betudható, hogy a lehető legrosszabbul fordultunk rá a célegyenesre: két nappal a megnyitó előtt gyomorbántalmakkal kórházba kerültem Fábián Lacival és Martinek Janival. Vagy egy vírus kapott el minket, vagy a kajába került valami.

Két nappal később a Vörösmarty téren, az ünnepélyes megnyitón azonban már ott figyeltünk az új Griff Gentleman’s öltönyünkben. Több érdeklődő gyűlt össze, mint manapság a karácsonyi vásár idején. ’89 előtt azt sem tudtuk, mi fán terem a szponzoráció, de abban az évben már a ruházati cég mellett a HungarHotels és a Richtofit logója is ott virított a bordó adidasunkon.

Öttusa-vb: a sportág, amelyik alighanem belehal az újításba

Az öttusa az a sportág, amelyik bő két évtizede minden eszközt megragadva küzd a fennmaradását jelentő olimpiai részvételért. Eddig eredményesen teszi mindezt, de ne legyen igazunk, nem sokáig.

A 31. öttusa-világbajnokságon kezdték el felülírni a sportág évtizedes paradigmáit, szabályrendszerét is. Ebben az évben még csak a hagyományos lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás sorrend változott – vívással kezdődött a verseny és a lovaglás lett a befejező tusa –, illetve az öt napot cserélték négyre, mert a második napon a lövészet után délután az úszást is lebonyolították. Ekkor rendeztek először váltóversenyt is a hagyományos egyéni és csapat után.

„Béke van. Ősállapot”

A hét nappal később totális magyar sikerrel, Fábián László egyéni győzelmével, Mizsér Attila második helyével, csapat-, majd ráadásként váltó-aranyéremmel záródó világbajnokságra úgy tekintenek vissza, akik ott lehettek,

mint a rendszerváltás legnagyobb nemzeti érzelmeket kiváltó sporteseményére.

Egyes számítások szerint a futáson, a Pesthidegkúti reptéren vagy negyvenezer néző gyűlt össze, többen voltak, mint az év leglátogatottabb focimeccsein, a magyar-íren (0-0, 34 ezer), vagy a magyar-spanyolon (2-2, 30 ezer).

Az egyéni versenyszám lovaglásán sem jöttek ki sokkal kevesebben, holott ott belépőjegyet kellett váltani. A lóversenypálya bejáratát 14 órakor le kellett zárni, már jóval a verseny kezdete előtt kitették a megtelt táblát. Tízezer nézőre számítottak, nagyjából tizenöt lett belőle – ezres tömeg rekedt kint.

Aki bejutott, az életre szóló élményt kapott. Látta, hallotta, ahogy Bubik István vezetésével az Eperjes Károly, Seres Zoltán, Sasvári Sándor, Forgács Péter alkotta színészválogatott – hat nap alatt mindvégig, de az egyéni versenyszám lovaglásán végképp – akkora hangulatot teremtett, hogy olyat még öttusaverseny nem látott. Mai ésszel elképzelhetetlen: minden lovas után dobszó, kereplés, konga- és rumbatök-rázás kíséretében zúgott előbb a Jani, Jani, majd a Rizsa, Rizsa, majd a Joel, Joel, gyere-gyere! rigmus, amit 15 ezer néző skandált velük.

Miután Mizsér Fáraó nyergében egy ponttal megelőzve a csehszlovák Blazeket átvette a vezetést, már csak az a kérdés maradt nyitott, melyik magyar nyeri az aranyat. Utolsó lovasként a négy szám után élen álló Fábián Joel Mesemondó hátán hatalmas hangzavarban ügetett a pályára, majd miután elcsendesedett a lelátó, nekiindult a 12 akadálynak, és egyetlen verőhibával átért a célvonalon, elszabadultak az indulatok. Tizenötezer ember együtt sírt, ölelkezett, ismerőst-ismeretlent csókolgatott. A pályán ugyan semmi sem történt már, de egészen az eredményhirdetés rajtjáig egy lélek nem hagyta el a lóversenypályát,

hihetetlen, de nagyjából húsz percen keresztül nonstop zúgott a Ria, Ria, Hungária!, a Szép volt fiúk!

A szerző archívumából

Miközben mi szimplán örültünk az elsöprő diadalnak, egy korábbi öttusázó már a Magyar Hírlap szeptember 4-én, hétfő hajnalban megjelenő lapszámába diktálta tudósítását. Pilhál György a száraz tényeken kívül a lehető legérzékletesebben szemléltette, miről szólt még ez a világbajnokság, mit érezhetett valójában a lelátó embere:

Én sírok, te sírsz…, mi mindannyian sírunk. Minél nyomorultabb egy nemzet, annál inkább ünnepli a hőseit. Feltételes reflex ez, kulcs a megmaradáshoz. Most nézd az arcokat! Most próbálj belebújni a lelkekbe, mert ez a tisztánlátás perce. Béke van. Ősállapot.

És valóban. Kinek ezért, kinek azért jelentett maradandó élményt szeptember elején ez a három magyar arany- és egy ezüstéremmel záródó hat nap. Akadt, aki már ekkor túltekintett az egyszerű sportsikeren, érezte, tudta, valami végleg megváltozott azon a 93 ezer négyzetkilométeren, amit Magyarországként ismerünk.

A jótékony búra alatt élő öttusázók pedig szimplán örültek a saját teljesítményüknek, csapatuk győzelmének. Pont úgy, ahogy azt azóta is teszik a magyar sportolók: a rendszerváltást követő két évtizednyi kiéheztetést követően az elmúlt években újra a politika jótékony hátszelével, de aktív sportolóként 99 százalékban attól függetlenül.

Öttusa-világbajnokság, 1989.08.30 – 09.04., Budapest

Egyéni összetett:

1. Fábián László (Magyarország) 5654 pont
2. Mizsér Attila(Magyarország) 5616 pont
3. Blazek (Csehszlovákia) 5615 pont

Csapatverseny:

1. Magyarország  16651 pont (Fábián, Martinek, Mizsér)
2. Szovjetunió 16388 pont (Jagorasvili, Starostyin, Vitoslavskij)
3. Csehszlovákia 15986 pont (Blazek, Kadlec, Fleissner)

Váltó:

1. Magyarország (Kálnoki Kis, Martinek, Mizsér) 5148 pont
2. NSZK (Czermak, Motchebon, Zimmer) 5113 pont
3. Szovjetunió (Jagorasvili, Plaksin, Starostin) 5071 pont

Kiemelt képünkön: Az év legjobb csapatának választott világ és olimpiai bajnok öttusázók, balról: Kálnoki Kiss Attila, Mizsér Attila, Fábián László, és Martinek János a magyar sportújságírók által 32. alkalommal megrendezett az Év sportolója díjátadási ünnepségen, december 9-én a Budapest Sportcsarnokban. Fotó: Honéczy Barnabás / MTI

Mi a véleménye a témáról?