Vujity Tvrtko Ukrajnába utazott, otthagyta békés, hawaii otthonát, repülőre ült és elment, hogy apja egy mondata miatt ott legyen, ahol segíteni kell.

“Apám mondata miatt… Ukrajnába jöttem… „Menj oda, ahova menned kell, és tedd azt, amit tenned kell” – Balogh Sándor szénbányász

IGEN, Ukrajnában vagyok. Felszálltam egy repülőre a békés, nyugodt, napsütötte lakóhelyemen, Hawaiion, és eljöttem ide, mert úgy éreztem, hogy most itt nagyobb szükség van rám. Misszióm első részében egy kicsi, de most annál fontosabb ukrán-magyar kétnyelvű rádiónak leszek a magyar műsorvezetője. Nem vendége, nem riportalanya, hanem a házigazdája, méghozzá fantasztikus helyi partneremmel, Birta Zoltánnal… Hosszú szervezés áll mögöttem, egy nagy kihívás előttem, melynek hittel és nagy alázattal állok neki, hogy Kárpátalja magyarsága érezze: nincs egyedül. Apró csepp vagyok a tengerben, jól tudom, de a hatalmas óceán is apró cseppekből áll! Itt vagyok hát…” – írja legfrissebb bejegyzésében Vujity Tvrtko.

 

A tévés, író, közszereplő 1991-ig ugrik vissza a történelemben, hogy megmagyarázza tettét.

“Érettségi után felvettek a Zágrábi Tudományegyetem újságíró szakára, pont akkor, amikor az egykori Jugoszláviában súlyos konfliktusok kezdődtek. Az őszi iskolakezdés előtt bekopogtam a Magyar Televízió pécsi irodájába, hogy -mintegy nyári gyakorlatként- szívesen tolmácsolnék a térségben forgató stábjuknak, cserébe meséljenek nekem az újságírásról. Milyen hasznos nyári gyakorlat lesz ez, gondoltam magamban…

Tolmácsoltam, tanultam, fordítottam, utaztam, aztán egyszer csak lent aludtam a barátaimnál. Egy éjszaka háborús blokádba kerültünk. Akkor kezdtek el nagyon lőni. A stáb nem tudott bejutni, én nem tudtam kijutni Eszékről. Így lettem tolmácsból botcsinálta haditudósító, szinte gyerekként. 19 éves voltam akkor.

Ám volt ott még valami. A helyi rádió magyar adása, amelyet a végveszély fenyegetett. A munkatársak között volt, aki a biztonság reményében Magyarországra menekült, s volt olyan is, aki nem jutott be a munkahelyére. Egy pincében, a zongora alatt aludtam. Ott kért meg Karcsi, hogy olvassak magyarul, legyek a helyi rádió műsorvezetője. És nekikezdtünk… Józsi, az operaénekes; Iván, a villanyszerelő; Mária az óvónő és én, az amatőr gyerek. No meg Karcsi, közülünk az egyetlen, aki látott már belülről rádiót. Normális körülmények között sosem lett volna ilyen rádiós csapat, a háború mégis családdá formált minket. Ha amatőr módon is, de csináltuk, szívvel és lélekkel. Akkor értettem meg, hogy mit jelent egy háborús veszélyben a magyar embereknek a magyar szó.

Én voltam a hírolvasó és a kívánságműsor vezetője. Beolvastam a halottak számát és azt, hogy hol lehet vért adni és kenyeret kapni, majd zenéket küldünk a betelefonálók rokonainak. Biztonsági okokból sok esetben nem mondhattuk el a konkrét személyek nevét, mert sokan laktak a szabadcsapatok által megszállt részeken. Így született meg a

„Kikerics üzeni pacsirtának, hogy jól vannak, túlélték a tegnapi bombázást és megpróbálnak újra átjutni a határon…”- kezdetű üzenet, amelyet egy magyar népdal követett.

S dolgoztam éjjel és nappal, sírtam, zokogtam, féltem, de legalább annyira tudtam, nekem ott kell lennem.”

– írja történetét Vujity Tvrtko, mely úgy folytatódik, hogy egyik jó barátja halála és saját sebesülése után átvitték Magyarországra a kukoricáson keresztül. Otthon, Pécsett azt mondta szüleinek, kis magyar közössége miatt vissza akar menni. Anyja és apja is sírt, de apja, a szénbányász azt mondta:

„Menj oda, ahova menned kell, és tedd azt, amit tenned kell!”

Tvrtko tavaly év végén Kárpátaljára vitt adományokat, gyermekkönyvtárat a helyi magyar gyerekeknek.

Aztán visszautazott Hawaiira, ahol jó ideje lakik családjával. Aztán jött a háború:

“Ültem a Csendes-óceán partján és azon gondolkoztam, hogyan történhetett meg mindez… Emberek sebesülnek és halnak meg, milliók hagyják el az otthonaikat, gyermekek, ártatlan civilek vesztik életüket a borzalmas háborúban. Kárpátaljai magyarság helyzete pedig különösen nehéz. Nem az ő háborújuk, mégis van már magyar halottja, özvegye és árvája ukrajnai vérfürdőnek.

Napi kapcsolatban voltam a helyiekkel. Kérdeztem, hogy miben tudnék segíteni. Egyik ottani barátom azt mondta: „Félünk. Itt most a nyugodt, higgadt szónak különleges ereje lenne…” – írja Tvrtko, hozzátéve, hogy helyszíni segélymunkája már megkezdődött, részletekről később tájékoztat majd, de bejegyzésében a segítség módjait is leírta:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.