Soha ennyit nem bántottuk és nem segítettük egymást, mint 2020-ban

Sharing is caring!

Így, egyszerre. Ez az év olyan volt, mint egy bántalmazó kapcsolat: kiből rettegést, kiből gyűlöletet, kiből apátiát, kiből erőt hozott ki. Egy ilyen kapcsolatból van kiút. Kérdés, hogy megtaláljuk-e 2021-ben. Vélemény.

Hargitay Judit. Fotó: Pixabay – szmo.hu
2020. december 29.

Amikor a főszerkesztőm felvetette, írjak egy afféle összegzést a 2020-as évről, én, aki a munkám miatt a neten élem a fél életem, magamban azonnal rávágtam: nincs az az isten. Minek? Azt látom, hogy kizárólag azokat a véleménycikkeket ünnepli körbe zengő üdvrivalgással a net népe, azokat kattintják, lájkolják, osztják, kommentelik tízezrével, amelyekből “jól odamondogatás” címszó alatt sistereg a harag, a frusztráció, a feszkó, egyszóval a gyűlölet.

A neten már régóta az arat, aki bánt, ostoroz, virtuálisan pofán ver és földbe döngöl. Lényegében bárkit.

Aztán az épp aktuális hívők (mert ne tévedjünk, itt lassan már MINDENKI szektás lett valamilyen irányban, politikailag, virológiailag, járványszakértőileg, a sor végtelen) jól megosztják a fészbuk-oldalukon, alázúdítják a taps-emojikat, “Azta, ez de megmondta a tutit!” érzéssel jólesően hátradőlnek a kanapéjukon, és…nem történik semmi.

Ebbe a sorba én nem szeretnék beállni. 2020 legfontosabb tapasztalata nekem épp az volt, hogy ami itt, a virtuális térben zajlik, annak a nagy része kizárólag feszültség-generálásra és feszültség-levezetésre jó. Persze, klassz és hasznos dolog a gyors tájékozódás lehetősége, elképesztő élmény a színházak streamelése, a nagy bajban lévők segélykiáltásaira összedobott, életmentő adományok. Ez is mind a net. De hogy én is megmondjam a tutit, ugyanitt, ebben a tomboló Mátrixban? Honnan, miből? Olyan közel vagyunk ehhez az össznépi COVID-traumához, benne a kellős közepében, nem értünk még kellő távolságba ahhoz, hogy tudjuk, értékeljük, józanul belássuk, valójában mit is érzünk. Én biztosan nem.

 

Egy kép persze körvonalazódik bennem. Ezért hasonlítottam 2020-at egy bántalmazó kapcsolathoz, mert – és itt hangsúlyozom, nem vagyok pszichológus, ez csak metafora – már éltem olyanban, és a dinamikája sok ponton egyezik. Jött egy parazita, aki (amely) ránk telepedett, egyre szűkítette a mozgásterünket, egy időre teljesen izolált is, szétszaggatta a kapcsolati hálóinkat, elvette a megszokott életünket, a fogódzóinkat, a kis rituáléinkat és szelepeinket, ahol kiengedhettük a gőzt. Sokaknak az egzisztenciáját és a jövőképét is. Félelemben tartott minket, elbizonytalanított, átmosta az agyunkat, megkérdőjeleztette velünk a saját valóságunkat, hitünket, tartásunkat.

Teljes függésben éltünk tőle, ha akartuk, ha nem.

Volt, aki behódolt neki, más összezavarodott, rágörcsölt, körömhegynyire töpörödött, megint más melldöngetve ellenállt, visszabeszélt, hisztizett és hőzöngött, hangoskodva kifigurázta, vicsorogva, vagy a “beavatottak” leereszkedő gúnyával kinevette. Mindenki mondott és gondolt mindent, és annak az ellenkezőjét is. De az ellen, hogy ez a pár nanométernyi mikroorganizmus eluralta az életünket, senki nem tehetett semmit.

És ahogy az a bántalmazó kapcsolatok áldozatainál lenni szokott, egyre nőtt bennünk a feszültség, mint a kukta fedele alatt vészjóslóan gomolygó gőz. Mondhatnám azt, hogy ebben az országban nagyon könnyű ennek a gőznek megfelelő szelepeket találni, hogy millió kis apró lyuk van a társadalmunk szövetén, amelyeken átsüvíthet a harag és a feszültség forró hurrikánja. Igen, ebben sok az igazság. De én azt gondolom, hogy ez most nem csak nálunk van így. Olvastam nemzetközi kommentszekciókat, nem keveset. Állíthatom, hogy ha egy kissé kulturáltabb hangnemben is, de bizony jócskán egymás torkának esett a világ. A felnőtt életem – legyen ez az elmúlt három évtized – alatt nem volt még év, amelyben ennyit bántottuk egymást.

De ahogy a bántalmazottaknál szintén megesik – bár ritkábban, mint kéne – a háttérben, a hangoskodók, toporzékolók és gúnyoskodók mögött megindult a jószándék is.

Mindennapian, szürkén és kötelességtudóan, mert ez mindig így megy. Az emberség halkabb, mint az utálkozás. Tízezrek, százezrek fogták meg a betegek, a bajba jutottak, a félelemben élők kezét. Orvosok, ápolók, mentősök, kórházi konyhások, takarítók, biztonsági őrök, tanárok, rendőrök, bolti pénztárosok, vagy csak az alig ismert szomszéd lányok és fiúk, akik önként bevásároltak a ház öregjeinek.

Emlékszem, hányszor villant össze a szemem a boltok, bankok, postahivatalok pultjában fáradtan, egész nap maszkban dolgozó emberek tekintetével. Megtörtek voltak, fásultak vagy épp mosolygósak – az is előfordult néha, harminc fokban is –, és arra gondoltam, hogy ők nem mehetnek haza egy kiló kenyérrel és két joghurttal, mint én. Nem szambázhatnak ki a munkahelyükről, nem menekülhetnek a fertőzés elől a home office biztonságába. Ahogy a COVID-osztályokon, kórházakban, rendelőkben gürcölők sem, akik szintén kaptak hideget-meleget, pedig ők aztán tényleg nem érdemelnek mást, csak a legmélyebb tiszteletet. Maradniuk kell, a maszk alá izzadniuk, és levegő után kapkodniuk. Mert ez a dolguk. Hogy az emberek életben maradjanak. Vagy hogy az én napi kajám, átutalásom, befizetett számlám, kényelmem meglegyen.

Akik éltek már hasonlóban, tudják: egy bántalmazó kapcsolatból ki lehet kecmeregni. Embert próbáló, sok-sok visszaeséssel, tévúttal és bukdácsolással jár, rengeteg erő, keserű ráébredés és önismeret kell hozzá, de meg lehet csinálni. 2020 sokat bántott minket, mi is sokat marcangoltuk egymást, és 2021 sem hoz azonnali megváltást, ezt mindannyian tudjuk. Ha az oltás – amelyet nagyon nagy részben egy magyar kutató-biológusnak, Karikó Katalinnak köszönhetünk, azért ezt ne felejtsük el – valóban visszaszorítja ezt a testet-lelket nyomorító pandémiát, még jó ideig eltart a regenerálódásunk. A traumák feldolgozása nem két perc.

De egy dolog biztos. Ha vissza akarjuk szerezni önmagunkat, és a régi életünket (amely szerintem soha nem lesz a régi, de ez már egy másik írás tárgya), mi, “bántalmazottak” csakis az összekapaszkodástól, az egymás felé fordulástól remélhetjük az igazi megváltást.

Az emberi hangtól, a remélhetőleg maszk nélkül is jóindulatúan összevillanó tekintetektől. Nem hiszem el, hogy ez csak nekem hiányzik olyan fájóan…már egy jóideje. Mert ez az egyetlen, aminek valódi ereje van, ami gyógyít. Nem az ezer felé szakadás, a lincshangulat, a beszólogatás, a keresztbe tevés meg a bosszúvágy. Az csak tovább betegít.

Hát…mégiscsak megmondtam a tutit. És talán éppúgy elszáll ez is a net milliónyi virtuális tutija között, mint a többi. De nem baj. Békésebb 2021-et mindenkinek. És egészségesebbet. Testileg is, lelkileg is.

via

Facebook Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük